Az első kiemelkedőbb, és a mai napig jelentős műként számon tartott élőholtas produkció a Fehér Zombi volt Lugosi Bélával a főszerepben. Később George A. Romero munkái váltak általánosan alapműként elismert tételekké. Az utóbbi időszakban eléggé elapadtak az igényes zombi-produkciók. Danny Boyle 28 nappal későbbje, a Rec-széria, a Kaptár-filmek, valamint a zseniális The Walking Dead azért mindenképpen említésre méltó alkotások. Eléggé újraértelmezi a témát Jonathan Levine, akitől legutóbb a 50/50 című remeket láthattuk, avagy van gyógymód az élőhalálra? Mármint olyan, amibe maga a zombi nem hal bele...

Persze, hogy van! Ettől a szellemes felvetéstől hamar széles mosolyra húzódhat a szánk ( amíg bele nem gondolunk a tényleges jelentésébe, de erről majd később... ), ám könnyen el is szontyolodunk, amikor megtudjuk, hogy a gyógymód megint az a telibeb... na, szóval a szerelem. Nem lenne komoly gond ezzel, tényleg nem, de ez a szerelem megold mindent, és egy csóktól helyre áll ez az elkúrt világ - dolog már nagyon régóta nevetséges. 

Az alapötlet alapötletében azonban nincs hiba, hiszen ki ne lenne kíváncsi végre egy olyan zombifilmre, amiben az egyik élőhalott szemszögéből látjuk az eseményeket. Főhősünk R ( Nicholas Hoult ), aki múltját elfelejtve, csoszogó zombiként éli mindennapjait az élőktől kihalt repülőtéren. R azonban valamivel különlegesebb társainál, ugyanis valami megfoghatatlan dolog valamelyest még emberi mivoltához köti, ráadásul nagy erőfeszítéssel még beszélni is képes, bár ez utóbbi nem csak rá igaz. Egyik nap néhány másik élőhalottal portyázni indulnak a városba, ám ugyanekkor az emberi túlélő csoport is kiküld egy csapatot. A rossz időzítés végül összecsapásba torkollik. Itt találkozik R az ízig-vérig élő Julieval ( Teresa Palmer ), akibe azonnal beleszeret... Komolyan.

Rendben van, a maga morbid módján nagyon élvezhető lenne ez a film, sőt, még valamelyest így is az, annak ellenére, hogy a kelleténél többször próbálja komolyan venni magát. Az Eleven testek időnként, túl gyakran, drámai akar lenni, néha pedig komolyan romantikázik. Ez nagyon nem működik. Amikor viszont végre elkezd a film saját magán röhögni, akkor a néző is vele nevet. Amikor ez az egész morbid, beteges agymenés önszántából kifordul magából, érzed, hogy senki nem akarja komolyan vetetni veled ezt a maszlagot. A gond csak az, hogy ezt nem mindig érzed. Mintha maguk az alkotók sem tudták volna igazán eldönteni, hogy mit akarnak. Az meg, hogy a zombik beszélnek, ha igazán akarnak... Ez még viccnek is túl röhejes, ezzel az ötlettel egyáltalán nem tudtam azonosulni.

A képi megvalósítás ellenben nagyon jó. Az Apokalipszis-pusztította városkép megrendítő, a hangulatnak megfelelő színhasználat találó. Hoult maszkja borzalmas, ellenben a többi zombi, és az úgynevezett csontik, avagy a reménytelen zombik kinézete kellően brutális.

Nicholas Hoult összességében jól alakítja a főhőst, különösen tetszett a színész valóban vicces narrációja, bár a zombis mozgása elég gagyi volt. Teresa Palmer pályafutását én már évek óta figyelemmel kísérem, kétségtelen, hogy az Eleven testek a színésznő eddigi legnagyobb kiugrási lehetősége, és ennek megfelelően remekül alakítja a neki szánt karaktert. John Malkovich pedig annyira John Malkovich, hogy azt nem lehet másképpen kifejezni, minthogy ez egyszerűen John Malkovich. Najó, a színészóriásnak amúgy valószínűleg csak megszakadt a szíve a rendező könnyes szemmel való könyörgésétől, ezért mondott igent a szerepre, amelynek alakítását nem hogy nem élvezi, de érezhetően utálja.

Összességében egyetlen igazán komoly bajom van az Eleven testekkel. A zombik rendeltetése az, hogy a saját végzetébe száguldó, egyre nagyobbá terebélyesedő, és egyre több értéket elpusztító fogyasztói társadalomnak kérlelhetetlen görbe tükröt állítson. Ezt az üzenetet az teszi igazán hatásossá, hogy a zombikat nem lehet meggyógyítani, pont úgy, ahogy az emberek sem tudnak leszokni az eszetlen költekezésről, a transznacionális vállalatok az újabb gyárak létesítéséről, és a politikusok a haszon reményében való háborúindításról. A mondanivaló értelmét veszti azzal, hogy az Elven testek hullái visszatérnek az életbe, még akkor is, ha a már teljesen rohadt csontik számára nincsen menekülés. 6,5/10.