Utálom az olyan helyzeteket, amikor egy film legfrusztrálóbb negatívuma egyben a legfontosabb különlegessége is, sőt, utóbbit akár pozitívumnak is nevezhetjük, hogy ne kerülgessük a téma lényegi részét. Ez a kissé idegesítő paradoxon viszonylag ritkán jelenik meg nyilvánvaló okokból kifolyólag. Hiszen mégis hogyan lehetne valami egyszerre rossz és jó pont is? Úgy, hogy egyszerre vált ki a nézőből pozitív, és negatív érzelmeket, amelyek az aktuális mozgókép végéig, sőt, igazából utána is, ádáz harcot vívnak a nézőben, hogy végül egy nagyon is határozatlan embert hagyjanak magára, aki akárhogy is próbálkozott, nem tudta eldönteni, hogy amit látott, az tetszett-e neki, vagy nem.

Walter Mitty ( Ben Stiller ) a Life magazin negatív-osztályán dolgozik. Ő a nagyra tartott fotós, Sean O'Connell ( Sean Penn ) bizalmasa, aki csak hősünkre hajlandó rábízni munkáit. Walter magába forduló típus, aki ahelyett, hogy cselekedne céljai elérése érdekében, inkább csak álmodozik, hiszen képzelgéseiben az lehet, aki csak akar, hős szerelmes, vagy a rossz fölött győzedelmeskedő lovag, a lényeg, hogy nem az a szürke kisegér, aki valójában ő. Változtatni akar az életén, ugyanis beleszeret egyik új munkatársába, Cherylbe ( Kristen Wiig ). Amikor nyoma veszik a Life utolsó nyomtatott példánya számára készült címlapfotónak, Walter országokon át utazva ered a kép, és a készítő O'Connell nyomába, hogy ezzel pöcsfej új főnökének ( Adam Scott ), Cherylnek, de legfőképpen önmagának bizonyítson.

Ben Stiller a Trópusi vihar után ismét mozifilmet rendezett, ám lenyűgöző 2008-as vígjátékát ezúttal meg sem sikerült közelítenie, főleg, hogyha azt mérjük össze, hogy a két produkció egymáshoz mérve mennyire szórakoztató. A Walter Mitty titkos élete egyértelműen drámának készült. Ettől még szórakoztatónak kellett volna lennie, legalábbis az én mércém tekintetében. Ugyanis én a filmnézésre (egy művészeti alkotás megtekintéseként való kezelése mellett ) szórakozási formaként tekintek, attól függetlenül, hogy mi az adott mozgókép műfaja. Hiszen a mozi egy szórakozási forma. Attól függetlenül, hogy a Fogságbanra, vagy a Családi üzelmekre ülök be, szórakozni megyek a moziba. Ha egy film tetszett ( akár mondanivalója, akár akciói, akár párbeszédei, akár színészei, akár karakterei, akár rendezője miatt ), akkor én jól szórakoztam. A Walter Mittyvel az a baj, hogy hiába értem, és értékelem az értékeit, nem tudtam rajta úgy isten igazából szórakozni, vagyis: Nem tetszett úgy Isten igazából. De valahol mégis, és itt jön képbe ez az idegesítő paradoxon. Ez a produkció számomra túlságosan is vérszegény, nem ragad magával ( csak néha, mondjuk akkor nagyon ), nem ránt be cselekménye mélyébe, a történet gondolati magvába. És ennek az oka ugyanaz a dolog, ami miatt Ben Stiller filmje különleges is. Eme mű ugyanis egyszerű, földhözragadt, emberi, és ahogy Cheryl is mondja a film végén: Természetes. Ráadásul úgy ikerül emberközelinek maradnia, hogy kihasználja a huszonegyedik századi filmgyártás szolgáltatta látványtechnikai lehetőségeket. És az, hogy 2013-ban Hollywoodban Stiller összehozott egy ennyire könnyed, egy ennyire VALÓDI filmet, mindenképpen nagy szó. Ugyanis Walter Mittyvel garantáltan minden néző tud azonosulni, hiszen mindenki szokott álmodozni elérhetetlennek tűnő célokról, és ha igazán akarja, akkor a maga módján bárki képes elérni, amit akar. Bátorság kell hozzá. És amikor eléred a célodat, akkor nem fog mögötted romba dőlni a város, nem fognak mögötted Jedi lovagok fénykardozni, sem transformerek egymást tépni. Mert te nem egy hollywoodi szuperprodukcióban élsz, hanem a való világban. Ahogy Walter Mitty is. És itt jön képbe az, hogy miért is nem jogos, amikor egyes okostojások azért szidnak egy álomgyári filmet, mert állításuk szerint annak bizonyos elemei nem reálisak. Azért nem reálisak, mert ha azok lennének, unnád a filmet. A valósághűséget az amcsik meghagyják az európai művészfilmeseknek, mert ők nem értenek a földhözragadtsághoz. De Stiller megpróbálta, és ezt mindenképpen értékelni kell. Sajnos végeredményben kissé belesült, bár tény, hogy a zárójelenet tényleg gyönyörű, a maga egyszerűségében lélegzetelállító.

Ben Stiller rendezőként szembe ment a divattal, és ez a terv nem feltétlenül zárult sikerrel ( ebből érezzük ki, hogy habár néha lázadunk ellene, azért mi is szeretjük azt a bizonyos divatot, főleg, hogyha jól kezelik azt a filmesek ), azonban főszereplőként abszolút csillagos ötös munkát végez. Nem egy hűha, de kiemelkedő alakítás, de a karakter nem is kíván meg többet. Emberközeli figura, emberközeli alakítással bemutatva. Stiller soha nem volt még ennyire szerethető, pedig alapjában véve igencsak szimpatikus figura. Kristen Wiig nem nyújt semmi különlegeset, ott van és kész, nem zavar sok vizet. Adam Scott tökéletesen adja el magát, mint irritáló, fiatal főnök, bár rendkívül idegesítő fazonú szakálla többet hozzátesz a figurához, mint a tényleges színész. Sean Penn nagyon kicsi mellékszerepben tündököl, ám a neki szánt kb. 10 percben mégis fantasztikus munkát végez, a gárda legjobbjává avanzsál abban az egy, jó hosszú jelenetben.

A korábban már említett látvány tényleg nagyszerű a Walter Mitty titkos életében, és ezzel együtt sikerül megőrizni a sztori természetes kisugárzását, és ez megint csak jó pont. Walter utcai üldözős fantáziája nagyon izgalmas, kreatív, és akciódús, a Benjamin Button különös életét idéző jelenetben fantasztikus a színhasználat, és a maszkmesteri munka, a vulkánkitörés megvalósítása rendkívül valóságosnak hat, a Himalájás képsorok fényképezése pedig gyönyörű. Tehát összességében elmondható, hogy a Walter Mitty látványa rendkívül változatos, és ez mindenképpen színesíti az összképet.

Könnyed, de valahol mélyen azért igenis súllyal rendelkező történet ez. Emberközeli cselekmény a középpontban egy olyan emberrel, aki akármelyikünk lehetne. Hétköznapi kaland, csak sajnos sokan a hétköznapokból nem a hétköznapokat nézni mennek be a moziba. 7,5/10.