Peter Jackson egy szemétláda! Egy égetnivaló mocsok! Hogy miért? Arra is rátérek hamarosan...

Miután Guillermo del Toro kikerült a képből, Peter Jackson kénytelen-kelletlen átvette tőle a gyeplőt. Azért nem akarta ő rendezni legendás trilógiájának, A gyűrűk urának előzményfilmjeit, mert félt a rajongók túl magas elvárásaitól. Aggodalmai nem voltak alaptalanok, az idióta marhák nem kevés helyen döngölték a földbe a Váratlan utazást, holott valójában egészen zseniálisra sikeredett. Nagyon vártam már, hogy az epikus kaland második fejezete is megérkezzen a mozikba, különösen azért, mert minden jel szerint Jackson sikeresen veszi az eredeti regény rövidségéből adódó akadályt, és valóban képes megtölteni három filmet is ezzel a mindössze háromszáz oldalas történettel, persze úgy, hogy itt-ott mindenféle ínyencséggel egészíti ki a cselekményt, ami néha Tolkien jegyzeteiből ered, de néha a rendező saját agyszüleménye.

A történet ismét egy flashbackkel indít, amelynek elején megmernék rá esküdni, hogy a direktor harap rá egy répára... Ezt követően pedig láthatjuk, ahogy Gandalf rövid úton rádumálja Thorint a nagy kalandra. Majd megint a történet főszálához érkezünk, Bilbóék menekülnek az orkok elől, és közben próbálják minél előbb elérni a Magányos Hegyet. Csakhogy ahhoz előbb át kell kelniük a Bakacsin-erdőn, és utána sem lélegezhetnek fel, ugyanis a hegy gyomrában ott lapul Smaug, a borzasztó tűzokádó sárkány. Mindeközben pedig Gandalf hátborzongató felfedezést tesz Dol Goldurban.

Kicsit gyengébben sikerült ez a folytatás, mint a tényleg fantasztikus első epizód. Az az igazság, hogy akármennyire is próbálom elhessegetni a gondolatot, nem hagy nyugodni a tény, hogy a Smaug pusztasága kissé vontatott. A gyűrűk ura-ellentábor gyakran jön ezzel a problémával, de én sem a klasszikus trilógia, sem pedig a Váratlan utazás alkalmával nem éreztem, hogy unalmas lenne a cselekmény. Ezúttal sem érzem így természetesen, összességében remekül szórakoztam a film alatt, ám most először talán értem, hogy mi is a bajuk a fanyalgóknak. Bár, hogyha már én is érzem ezt a problémát, akkor az eddigi ellenlábasok öngyilkosságba menekülnek majd a produkció nézése közben. Az emlegetett vontatottság, vagy összecsapottság(?) leginkább a film elején érzékelhető, ugyanis a bőrváltó Beorn és az erdei pókok jelenetei nagyon elvannak kapkodva. Nem minőségre értem, amit írok, hanem játékidőre. Azzal, hogy ennyire hamar letudja ezt a két részepizódot, Peter Jackson vontatott hatását kelti a történetnek azzal, hogy aztán a tündés szakasz vagy egy óráig eltart.

Persze, megijedni semmiképpen sem kell, ugyanis a tündés szakasz annak ellenére nagyon izgalmas, hogy kissé talán túl van nyújtva. A törpök és Bilbó szálán érkező finálé pedig minden ízében lenyűgöző. Rég tátottam a számat ennyire nagyra moziteremben ülve, de Thorinék és Smaug összecsapása tényleg fantasztikus. Főleg, hogy Bilbó is nagyobb teret kap, ugyanis a korábbi cselekmény alatt kissé háttérbe szorul a hobbit, még akkor is, hogyha többször ő menti meg a társait. A fináléval párhuzamosan futó Bard-éra egészen jól működik, és Gandalf félelmetes utazása is hatásos, főleg, hogy végre régi-új valójában jelenik meg az a bizonyos fekete mágus. Bár meg kell hagyni, hogy a Mágus történetét nem a legjobbkor vágják el, nagyon lógva maradnak az események.

Humor szempontjából ezúttal igencsak hoppon maradunk, és ez JÓ. Peter Jackson remekül eltalálta a film sötét, baljós atmoszféráját, és a vihar előtti - vihar alatt a Gyűrű-háborút értem - csendet húsba maró erővel érzékelteti. A Smaug pusztasága sötétebb, mint az első rész, több benne az aggodalom, a félelem, a fájdalom, és a halál. De ettől lesz önálló történet mellett igazán előzménye A gyűrűk urának.

Rátérnék a Smaug pusztaságának abszolút tökéletes elemére, a látványvilágra. Jackson ehhez nagyon, de nagyon ért. A fényképezés gyönyörű, a tájképek lélegzetelállítóak, és minden apró számítógépes kiegészítés csak tovább színesíti az összképet. Beorn óriásméhei 3D-ben egyszerűen elképesztőek. Az orkok és a vargok még mindig csodálatosan gusztustalanok, de akiket igazán eltaláltak az alkotók, azok a pókok, akik annyira, de annyira ijesztőek, hogy nem csodálom, hogy az arachnofóbiás Jacksonnak nehezére esett ezen jelenetek készre vágásának munkálata. Maga Beorn egy kissé groteszk, de ez igazából még az előnyére is válik. És Smaug... Smaug egy isten. Tény és való, hogy az évtized egyik legfontosabb filmes gonosza született meg, aki még a regényben leírt eredetijénél is sokkal magával ragadóbb, és félelmetesebb. Minden részletében gyönyörű ez a sárkány, hatalmas, fenséges, és gonosz lény, egyszerűen kultuszt kíván. És igenis fel lehet ismerni az arcában Benedict Cumberbatchet, amint össze-vissza mászkál a CGI-ruhában. Mindennek a tetejébe az akciókoreográfia valóságos álom. A hordós hajsza, megspékelve Bombur egysnittes magánakciójával, vagy Legolasék tóvárosi mészárlása, és persze a sárkánnyal vívott harc, mind-mind szemkápráztatóan gyönyörűen, és átgondoltan vannak megtervezve, minden mozdulatnak jelentősége van. És Howard Shore remek zenéjéről még nem is beszéltem, amelynek különösen a tóvárosi témája maradandó. A stáblista alatt pedig érkezik a Neil Finnt is überelő I See Fire Ed Sheerantól.

Martin Freeman ismét csak nagyon jól ráérzett Zsákos Bilbó karakterére, és még úgy is remekül alakít, hogy karaktere kissé súlytalanra sikeredett ezúttal. Richard Armitage játékából kezd kiveszni az Aragorn-utánérzés, de a regény ismeretében ez nem is csoda. Ian McKellen továbbra is lubickol Gandalf szerepében, minden mozzanatáról lerí, hogy pályafutása egyik kedvenc figurájának bőrében van éppen. Luke Evans meglepően jól működik Bardként, de aki nagyon felülmúlta az elvárásaimat, az Evangeline Lilly. Na, persze nem azért, mert rossz színésznőnek tartanám, erről szó sincs, mindössze zavart a tény, hogy Tauriel karaktere nem szerepel az eredeti regényben, és nem tudtam, hogy így tud-e majd megfelelően érvényesülni a hölgy. De tudott, ráadásul Jackson ügyesen szőtte bele a történetbe, és alakította kapcsolatát a többi szereplővel. Például Legolasszal, ami azért nem volt nehéz, mert Orlando Bloom figurája szintén nem tűnik fel az alapanyagban. De a színész ettől még ugyanúgy emlékezeteset nyújt, mint tíz évvel ezelőtt, még akkor is, hogyha a tünde ezúttal valamivel ellenszenvesebb.

Ja, és miért szemét Peter Jackson? Azért, mert olyan lehetetlen helyen fejezi be filmjét, és küld minket egy év próbaidőre, hogy attól szinte jobban tátva maradt a szám, mint Smaug első teljes alakos feltűnésétől. Komolyan, amikor azt hinnéd, hogy jön a nagy finálé, akkor Bilbó benyögi a záróakkordot, és érkezik a stáblista. Nem, ezt nem negatívumként rovom fel, ez egy remek húzás volt a rendezőtől. Kevesen merik ennyire keményen megszívatni a nézőket. Bátor húzás volt, és végső soron nagyon hatásos.

A Smaug pusztasága összességében olyan film, aminek ülepednie kell ahhoz, hogy igazi értékei kifejeződjenek a néző fejében. De kis idő után mindenki kedvence lesz. 8/10.