Sok szép eleme van a karácsonynak. Nagy lakomázások, sok szeretet, rokonlátogatás, temérdek mennyiségű szabadidő. De azért az egyik legjobban várt extrája eme csodálatos ünnepnek - még akkor is, hogyha sokan nem ismerik be - az ajándékozás. Mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy szenteste mi vár majd ránk a fa alatt, és közben hálát adunk az égnek, hogy olyan családban élünk, ahol joggal várhatunk ilyesmit. Persze, nem minden meglepetés sül el jó irányba. Előfordul, hogy az imádott blockbuster helyett az asylumizált utánzatot vette meg a nagymama, de az is elképzelhető hogy a várva várt különlegesség helyett valami fantáziátlan semmi található a dobozban. Sőt, bizonyos esetekben kiskutya vagy kismacska helyett Gizmó, az ázsiai vidékről érkezett, ennivaló kis állatka vár a fa alatt.

Billy ( Zach Galligan ) édesapja önjelölt feltaláló, aki haszontalanabbnál haszontalanabb találmányaival az őrületbe kergeti családját, viszont fia és felesége tolerálja hóbortját, hiszen nagyon szeretik őt. Karácsonyra Billy igazi különlegességet kap a fatertól. Gizmó egy különleges, gyerekjátékra hajazó kisállat, aki meglepően értelmes és tanulékony. Van azonban három szabály, amit nem szabad megszegni: Gizmót nem érheti erős fény, tilos vízzel érintkeznie, és éjfél után semmiképpen sem juthat táplálékhoz. A balszerencse folytán azonban Billy mindhárom szabályt megszegi, aminek egy igazán hátborzongató karácsony este lesz a vége, az egész kisváros számára.

Azt hiszem, a Szörnyecskék nagyjából egyedüli képviselője a családi horror műfajának. És igazi erőssége, és tulajdonképpen klasszikus volta is ebből  eredeztethető. Ez egy olyan mozgókép, ami javában felvonultatja a horrorműfaj elemeit, de közben képes minden korosztály számára nézhető maradni. Nincs benne különösebb (emberi) vérengzés, csak mérsékelten félelmetes, ám az atmoszféra összhatása mégis van annyira hátborzongató, hogy a film egészét végül kénytelenek legyünk a horror műfajába sorolni, úgy, hogy közben tisztában vagyunk vele, hogy bármikor nyugodtan megmutatnánk a család legfiatalabb, akár tízéves kor alatti tagjainak is. Ha jobban belegondolunk, kevés film van, amit ennyire jól fel lehet használni a horror terén tapasztalatlan nézőnek szolgáló bevezetésként.

A hangulatot nagyban megspékeli a szinte folyamatosan jelenlévő vígjáték. Kezdjük azzal, hogy a kis Gizmó elképesztően szórakoztató figura, számos emlékezetes jelenet fűződik hozzá. Személyes kedvencem az, amikor a film fináléjában ezerrel repeszt a játékautó volánja mögött ülve. A vérszomjas bestiákká alakuló utódok is több nevettető mozzanatot teremtenek, ebből a kategóriából a betlehemezés a favoritom.

Komolyabb színészi teljesítményt nem tudok kiemelni. Ez elhanyagolható negatívum, hiszen a szörnyecskék végig lekötik a figyelmünket, de azért az aktorok jobban is megerőltethették volna magukat. Persze, azért nem borzasztóan vészes a helyzet. Galligan főhőse lehetne valamivel karakteresebb, de azért tudunk neki szurkolni. A faternek túl kevés szerep jutott, így Hoyt Axton nem tudott kibontakozni, pedig lett volna benne spiritusz. A többiek szóra sem érdemesek.

Látvány terén meg kell említeni a szörnyecskék kidolgozását, ami fantasztikusan jó. Manóra hajazó külsejével a kis Gizmó elképesztően aranyos, egyszerűen imádnivaló. A továbbfejlődött szörnyetegek pedig kissé eltúlzottak, de pont ettől lesznek a maguk gusztustalan módján hihetetlenül vonzóak. A jelenetek koreográfiája nem rossz, a mama konyhai mészárlása viszi magasan a prímet. Egyszer lóg ki komolyabban a lóláb, amikor a szörnyecskék vonulnak az utcán: Nagyon látszik, hogy makett.

Akinek már kissé elege van a karácsonyi sablonfilmekből, bátran vegye elő a Szörnyecskéket, ugyanis mind a családi film, mind pedig a horror műfaján belül egyedülálló ez az alkotás, és érdemes rászánni szűk két órát. 8/10.