Steve McQueen a 2011-es A szégyentelennel hívta fel magára szélesebb körökben is a figyelmet. A Michael Fassbender főszereplésével készült művészi pornófilmtől nem voltam elájulva, de a rendező egyedi stílusát nem tudtam elvitatni. Zsákbamacska volt számomra az úriember új alkotása, amelyben Solomon Northup igaz történetét dolgozza fel. A 12 év rabszolgaság jó film, de érzékelhető benne a direktor egyedi stílusának néhány olyan vonása, amelyek miatt sosem fogom McQueent a kedvenceim között emlegetni.

Solomon Northup ( Chiwetel Ejiofor ) 1841-ben az Egyesül Államok északi részén éli életét szabad négerként, szintén szabad családjával. A férfi igazi hegedűművész, mindenhol csodájára járnak a tehetségének. Egy napon meghívást kap egy vándorcirkusztól, amit készséggel el is fogad. Meghívói azonban az utazás első éjszakáján leitatják, majd eladják egy rabszolga kereskedőnek. Így lesz Solomon Northupból Platt, a rabszolga, aki tizenkét évig tartó szenvedése során megjárja a poklok poklát.

A szégyentelen esetében jelentkező problémák ezúttal is felütik a fejüket, ugyanis a 12 év rabszolgaság eléggé vontatott, és a cselekményvezetés gyakran fullad unalomba. McQueen megint csak gyakran túlhúzza jeleneteit, ezzel némiképp csökkentve azok igen erőteljes hatását. Ezentúl pedig sokkal, de sokkal hosszabbnak tűnik a produkció, mint amennyi időt valójában felölel. Ilyen téren az a legfájóbb, hogy akár egészen apró megoldásokkal, kicsi módosításokkal is ki lehetett volna küszöbölni az előbb említett hibákat. Például a film első felében többször megszólaló, erőteljes zenei világ gyakrabban való felidézésével máris tompulhatott volna a vontatottság érzete. Ha már Hans Zimmer a zeneszerző, adhattak volna neki több teret...

Viszont sok más téren elképesztően erős a film. Kezdjük mindjárt az alaptémával. Soha, de soha sehol nem mutatták még be ennyire hitelesen, ennyire húsbamarkolóan, a maga szörnyű fájdalmában a rabszolgaságot. Olyan atmoszféráról beszélünk, amiben a korbácsütések a te hátadon is csattannak, amiben te is az összezsúfolt éjszakai szállásokon reszketsz, amiben nem telik el másodperc, hogy ne rettegnél gazdád szeszélyétől. Minden egyes jelenet kést döf a mellkasodba, összeszorul a torkod, fuldokolsz, miközben a nem túl távoli múlt borzalmait látod megelevenedni a vásznon. A végtelen szomorúság, a kilátástalanság, a magány járja át a mozitermet, minden második képkockán bőgnél szíved szerint, olyannyira hatásos a rabszolgaélet ábrázolása. Egymástól elszakított családtagok, a feketéket kutyákként kezelő, agresszív földbirtokosok, vérvörös hurkák a törékeny, fiatal nő hátán, sírás, fájdalom, halál, és minden olyan dolog, amit John Ridley forgatókönyvíró és Steve McQueen rendező kihegyezett faágként használhat, hogy azzal vésse az agyadba eme mozgókép minden egyes percét, ami nem vontatott, ami nem unalmas, ami hiteles, lélekgyötrő, és végtelenül hatásos. Maradandó.

A színészgárda valóságos csodát művel, és értem ezt a csapat minden egyes tagjára. Chiwetel Ejiofortól  kérdezném, hogy eddig miért nem vállalt komolyabb főszerepet, ugyanis zseniális, amit az aktor produkál. Ritkán látni ennyire mélységes beleélést, ennyire teljes átszellemülést. Nemes egyszerűséggel sokkoló. A rabszolgatartókat alakító művészek egytől egyig kiemelkedő teljesítményt produkálnak. Benedict Cumberbatch kissé kevés teret kap, ám még így is képes Ford gazda jelenlétét rendkívül erőteljessé tenni. Paul Dano minden egyes vásznon töltött perce aranyat ér, egyértelműen ő a legjobb az összes mellékszereplő közül. Félelmetes. Michael Fassbender játssza a sztori legfontosabb mellékalakját, Epps gazdát, akinél nagyon hosszú időt tölt el a főhős. Fassbender ijesztő a szerepben, ijesztően jó. Aki azt mondja, hogy nem félt egy kicsit sem a film hevében a színésztől, az hazudik. Brad Pitt sajnos nagyon kevés jelenetet kapott, pedig karakterében lett volna még bőven spiritusz. Azért amikor szerepel a már ötvenéves aktor, akkor azért odateszi magát. Sarah Paulson igazán sátáni szerepben ragyog a gonoszság minden fényével, és ez valami elképesztően jól áll neki, ezért nem értem soha az American Horror Story alkotóit, akik rendszerint pozitív figurát írnak a színésznőre. A legkevesebb reflektorfényt kapó, ugyanakkor rendkívül maradandó alakítást nyújtó tagja a gárdának az a Lupita Nyong'o, akinek minden egyes rezdüléséből süt a fiatal rabszolgalány mélységes fájdalma. Patsey ilyen világba született, soha nem ismert más életet, ám mégis tudja, hogy valami nem jó, és ezt az érzést a színésznő fantasztikusan prezentálja.

A fényképezés minden ízében gyönyörű. Sean Bobbitt élénk színvilággal dolgozik, és a történetet fantasztikus tájképekkel és természeti felvételekkel szakaszolja, amiket öröm nézni a történet szomorúságának tengerében. Különösen tragikus az érzés, ami azt súgja nekünk, hogy hiába csodaszép a világ, a benne élő emberek állatias, agresszív, a Földet jogtalanul bitorló fattyak, akik kiforgatott ideológiákra hivatkozva gyilkolják egymást.

A történetvezetés egyik nagy pozitívuma egyben említésre méltó hibája is. McQueen ugyanis mellőz minden nemű tájékoztatást azt illetően, hogy a tizenkét éven belül éppen hol járunk. Ettől erősödik a vontatott hatás, ám amikor a haza érkező Solomon szembesül a ténnyel, hogy gyerekei felnőttek, hogy neki már unokája is van, pedig nem is tűnt ilyen hosszúnak a szolgasorban eltöltött idő, akkor érezzük csak igazán mi is, hogy mennyire összefolyhattak a rabszolgák napjai, évei. 

A 12 év rabszolgaság kissé vontatott, időnként unalmas, és túlságosan is hosszú film. Azonban maradandó, kitörölhetetlen nyomot hagy, ugyanis olyan bátor hitelességgel ábrázolja a rabszolga életét, amire nem lehet megfelelő szavakat találni. Talán a döbbenetes az, ami leginkább megfelel a célnak. 8/10.