Peregnek a hónapok és az évek. Nem csak arra emlékszem még tisztán, amikor a The Walking Dead negyedik évadáról írtam a posztot, hanem még a harmadikról való körmölés is eléggé élénken él a fejemben. És íme, már véget is ért egy újabb szezon, a stáb ötödszörre megy nagy pihenőre. Ezúttal azonban nagyon is szükségük van a szünetre, ami után remélhetőleg feltöltődve, ötletgazdagon térnek vissza, hogy minél előbb feledtessék a produkció eddigi leggyengébb évadát, pontosabban azokat az epizódokat, amelyek miatt a leggyengébb lett végül ez a felvonás. Az ötödik szezon sokszor megcsillant, összességében azonban gyengén sikerült. És a legszomorúbb az, hogy az évadzáró volt az egész tortúra egyik legszínvonaltalanabb megmozdulása.

Akinek az agya már automatikusan elzárkózik a gyenge magyar címek elől, jó ha tudja, hogy igen, a Pitch Perfect című zenés vígjátékról fog szólni a poszt (atyaisten, tényleg mennyivel jobb az eredeti cím). Terjedt az ige, miszerint ez az alkotás nem is olyan erőltetett tucatszar, mint aminek ránézésre tűnik, ám én mégsem éreztem indíttatást arra, hogy pótoljam a produkciót. Nemsokára azonban érkezik a folytatás, ezért úgy gondoltam, hogy egy próbát mégiscsak megér. És valóban, ez a film tényleg más, és egyértelműen pozitív értelemben véve más, mint aminek elsőre tűnik.

Hamarosan érkezik a Halálos iramban-franchise hetedik része (ami 9.1 ponttal nyitott az IMDB-n, szóval vagy az év meglepetése lesz vagy csak nagyobb a füstje, mint a lángja), viszont őszintén bevallom, hogy nem volt kedvem a legelső résztől újranézni, illetve esetenként pótolni a széria eddigi megmozdulásait, így inkább csak az előző két epizódot vállaltam be. Mivel ezek állítólag jó filmek, viszonylag magasak voltak az elvárásaim, ám sajnos mindkét esetben csalódnom kellett.

Halálos iramban: Ötödik sebesség (2011)

Ebben a részben hőseink Brazíliában bujkálnak a hatóságok elől, és nagyban tervezgetik köddé válásukat. Ehhez azonban rengeteg pénzre van szükség, így elhatározzák, hogy kifosztják az ország legbrutálisabb drogbáróját. Azonban a játszmába beleszól a hirtelen feltűnő amerikai kormányügynök Dwayne Johnson tolmácsolásában, hogy borsot törjön az aszfaltbetyárok orra alá. Elsősorban az volt a problémám ezzel a filmmel, hogy még a játékidő felénél sem tartottam, de az agyam már teljesen leolvadt állapotba került. A Fast Five forgatókönyve borzalmasan rossz. A cselekményvezetés izzadtságszagú és botrányosan klisés, a logikai bukfencek hármasával érkeznek, a szövegkönyv pedig ontja magából a kínosabbnál kínosabb megszólalásokat. Vin Diesel és Paul Walker hozzák a kötelezőt, ám főszereplő létükre még így is meglehetősen elsikkadnak a produkció sodrásában. Egyedül Dwayne Johnson emelkedik ki, aki továbbra sem nevezhető színésznek, de legalább igazán élvezi a dolgot, így a néző is könnyedén ki tud vele békülni. Történetileg tehát borzalom, ám a látvány azért valamennyire mégis megmenti az összképet, még ha nem is komoly mértékben. Az akciójelenetek színvonalasak, uralkodik bennük a dinamika és az adrenalin. A finálé egészen kreatívra sikeredett a széfes zúzással, egyértelműen ez lenne az alkotás csúcspontja. Szóval nem egy nagy durranás, de legalább látványosan összetörnek benne néhány autót. 4/10.

Filmszerető körökben jó ideje kedvelt téma az eredetiség hiánya a mai mozgóképgyártásban. Újra és újra elárasztják a mozikat, a DVD-piacot meg pláne, az egy kaptafára gyártott, újat mutatni képtelen tucatszemetek. A helyzet azért nem annyira vészes, mint sokan állítják, bőven készülnek még kiváló filmek, ám Rob Cohen A szomszéd fiú című rendezése nem tartozik ezek közé, ellenben nagylelkűen nyújt újabb támadófelületet a szkeptikusok számára.

Nem is volt olyan régen, hogy Rick felébredt a kórházban és maga körül mindenfelé élőhalált látott, erre tessék, máris itt vagyunk az ötödik évad célegyenesében. Volt egy elég súlyos mélypont a közelmúltban, ám a múlt héten visszatért a hitem a sorozatba, így kíváncsian vártam, hogy a 90 perces szezonfinálét megelőző epizód mit tartogat.

Négy éve volt már, hogy néhány nagy brit színész együtt elutazott Indiába, hogy ott jó hangulatú, tartalmas önismereti tréningen vegyenek részt úgy, hogy ennek tulajdonképpen nincsenek is tudatában. A Marigold Hotel jó film volt, bár eléggé nehezemre esett elképzelni, hogy vajon mit lehet még kihozni ebből a témából. Az első felvonás szépen le volt zárva, így tartottam az önismétlés esélyességétől. A második Marigold Hotel azonban maradéktalanul bizonyítja létjogosultságát!

A beavatott által prezentált, naiv tinilányokra szabott disztópia, és a történet hősei által megélt rendkívül unalmas, illetve semmitmondó kalandok megismerése után nem voltam túlságosan bizakodó a franchise későbbi felvonásaihoz fűződő érzelmeim terén. Mindenesetre azért az egészen jól összerakott előzetesek hatására egy egészen picikét elkezdett érdekelni A lázadó címen futó folytatás, amiből talán még a meglepetés lehetőségét is kinéztem. Jelenleg azonban igyekszek megfeledkezni az összes pozitív előérzetemről, mert ha rájuk gondolok, hihetetlenül ostobának és hiszékenynek érzem magam...

Gyönyörű, íves zuhanással indult el a szakadék feneke felé a The Walking Dead a múlt héten, illetve amennyiben korrektebben akarok fogalmazni, már két héttel ezelőtt. Őszintén bevallom, hogy kezdett minden kedvem elmenni a sorozattól, és szinte már nem is reménykedtem abban, hogy az új epizód képes lesz nagyobb ívű változást bemutatni. Kezdtem belenyugodni a keserű ténybe, miszerint ez az évad már döglődni fog a maradék néhány hétben. Ám a tizennegyedik epizód mégis meglepően jóra sikeredett!

Nagy divat lett az utóbbi években klasszikus mesék élőszereplős újramondása. A zsánerben megpróbálkozó filmesek hol több, hol kevesebb sikerrel abszolválják elképzeléseiket. A sorban a következő darab Hamupipőke története. A jómódú parasztlányból lenézett cseléddé majd a herceg választottjává váló lány karakterét ezúttal Kenneth Branagh vette szárnyai alá, hogy ezáltal elhozhassa az élőszereplős meseadaptációk sorának eddigi legjobb darabját.

Nem vagyok egy nagyképű típus, de azt azért mindenképpen megszeretném jegyezni, hogy átkozottul büszke vagyok magamra, amiért az utóbbi időben jobbnál jobb sorozatokba nyúlok bele. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a The Affair első szezonját nem azért próbáltam be, mert különösebben jó sorozatot vártam, hanem azért, mert kíváncsi voltam, hogy milyen az a széria, ami a Hollywood Foreign Press szerint jobb, mint a House of Cards (pontosabban a HoC második évada, hiszen tulajdonképpen az versenyezett az idei gálán). Végül azonban egészen magába szippantott ez az igazán érdekes alkotás, és habár továbbra is úgy gondolom, hogy Frank Underwood hadjárata érdemelte volna a glóbuszt, maximálisan megtudom érteni, hogy miért is a The Affair került ki győztesen a küzdelemből. Azért, mert ez a széria, ha nem is egészen tökéletes, mindenképpen különleges.