"A végén minden jóra fordul. És ha nem jó, akkor nyilván még nincs itt a vége."
Jó esetben az ember végül megöregszik. Abba az életfázisba jut, aminek békességéért, és szépségéért egész életében küzdött. Mérhetetlen lehet a csalódás, amikor a nyugdíjas évek mégsem úgy jönnek össze, ahogyan az a korábbi elképzelésekben megfogant. Amikor a vágyott környezet és társaság helyett kényelmetlen élethelyzetben ér az alkony. Ez az az idő, amikor nem szabad megijedni az újdonságtól, és bátran bele kell vágni a dolgokon való változtatás kockázatos, és izgalmas feladatának megoldásába.
A történet középpontjában angol idősek állnak. Evelyn (Judi Dench), Graham (Tom Wilkinson), Douglas (Bill Nighy) és felesége, Jean (Penelope Wilton), Muriel (Maggie Smith), Norman (Ronald Pickup), és Madge (Celia Imrie) csalódottan tapasztalják, hogy öregkorukra nem oda jutottak, ahová kellett volna. Úgy gondolják, többet érdemelnek, és megkísérelnek színt vinni mindennapjaikba. Mindannyian a csábító indiai szállodát, a Marigold Hotelt nézik ki ígéretes lehetőségként. Az utazás során megismerkednek egymással, ám a megérkezés után csalódottan veszik tudomásul, hogy a prospektusokban reklámozott luxusszálloda a látszólag az összeomlás határán álló, ősrégi épület tervezett jövőbeli mibenlétét mutatta be. Legalábbis ezt mondja nekik a hotel újdonsült igazgatója, a fiatal Sonny (Dev Patel). Tehát hőseinknek kissé félresikerült körülmények között kell megtalálniuk azt, ami az öregedés árnyékában is képes bearanyozni életüket.
Az öregedés kontextusában különösen ügyesnek hat az alapötlet, ami ugye tulajdonképpen annyi csupán, hogy a film kiragadja főhőseit megszokott környezetükből, majd beledobja őket az ismeretlenbe. A Marigold Hotel az ismeretlent igyekszik a lehető legkomolyabban venni, hiszen nem a szomszédba, hanem egyenesen Indiába küldi a szereplőket. Az otthontól való távolság mellett a különböző emberekkel és a nagyban eltérő szokásokkal is meg kell küzdeniük, miközben igyekeznek legyőzni sztereotípiáikat. Eltérő személyiségű karakterekről van szó, így mindenki érdekes a számunkra, és ilyen téren nem is marad hiányérzetünk a film végére, hiszen a forgatókönyv szinte már bravúros módon képes mindenkivel egyenlően foglalkozni. Apró, kisebb horderejű, de kétségtelenül megindító sorsdrámákat láthatunk lefolyni a kései, ám minden ízében jogos útkeresés kontextusában. A fokozatosan formálódó konklúzió szerint soha nem késő belevágni valami újba. A lehetőségeket mindig meg kell ragadni, és soha, de soha nem szabad feladni a szebb jövő reményében folytatott küzdelmet. Kár, hogy mindez a szép tartalom eléggé vontatott cselekményvezetés keretein belül érvényesül a produkcióban, továbbá az is elmondható, hogy a Marigold Hotel nagyon hosszú, akár félórával is lehetne rövidebb. A kétórás játékidő szaggatottá teszi az elbeszélést, és így az erejéből is elvesz, még ha nem is sokat.
Színészi játékok terén abszolút nem lehet panaszunk, hiszen impozáns névsor állt össze a szórakoztatásunkra. Judi Dench nagyszerű hitelességgel kelti életre a férje halála után kialakult gyász hatására az újrakezdés iránt vágyakozó idős hölgyet. Tom Wilkinson kapta a legkeserűbb hangulattal kísért karaktert, és a színésznek abszolút sikerül is átadnia a megfelelő érzelmeket. Bill Nighy természetesen remekül működik papucsférjként is, és az ő házsártos feleségét alakító Penelope Wilton is szépen teljesít. A prímet számomra Maggie Smith vitte, őt ugyanis elképesztően bírtam a kezdetben goromba, ám később megenyhülő, friss csípőprotézisével kerekesszékben ücsörgő Muriel szerepében.
Hangulatos filmzene, és szép helyszínek teszik teljessé az élményt. Túlnyújtott, ám kétségtelenül szép történetről van szó, ami végkövetkeztetésként egy amolyan igazi, motiváló gondolattal szolgál. Érdemes megnézni a művet, hiszen még hab is van a tortán a színészi játékok formájában. 8/10.
