Nagy divat lett az utóbbi években klasszikus mesék élőszereplős újramondása. A zsánerben megpróbálkozó filmesek hol több, hol kevesebb sikerrel abszolválják elképzeléseiket. A sorban a következő darab Hamupipőke története. A jómódú parasztlányból lenézett cseléddé majd a herceg választottjává váló lány karakterét ezúttal Kenneth Branagh vette szárnyai alá, hogy ezáltal elhozhassa az élőszereplős meseadaptációk sorának eddigi legjobb darabját.

Ella (Lily James) boldog gyermekkort tudhat maga mögött. Szülei szerették és mindent megadtak neki. A gondtalanság helyét azonban hamar a szomorúság vette át, amikor a lány édesanyja váratlanul elhunyt. Ellának sikerül a gyász fölé kerekednie, hiszen megfogadja haldokló anyja tanácsát, miszerint mindig legyen bátor és kedves. Évekkel később édesapja boldogan közli, hogy újra rátalált a szerelem, ám Ella újdonsült mostohaanyja (Cate Blanchett) és két lánya ellenségesen bánnak vele, majd cselédként kezdik kezelni, miután a férfi meghal. A Hamupipőke gúnynévvel élő Ella sorsa azonban változás lehetősége elé néz, amikor az uralkodócsalád nagy bált hirdet.

Ez egy színtiszta mese, természetesen így is kell kezelni, ugyanakkor mégsem naivabb a kelleténél, sőt, gyakran meglepően érett hozzáállással vizsgálja a a különböző konfliktushelyzeteket. Persze, elmondható, hogy a happy end érdekében a készítők jó néhány logikai buktató esetében félrenéztek, ám a mesestátusz ténye csökkenti ezen elemek zavaró hatását. És még a többi, hiszen a forgatókönyv egészen kiváló! A narratíva kibontakoztatása fokozatos és érdekfeszítő, a karakterek árnyalása részletgazdag munkára vall, és még a humorérzéket is sikerül szinte mindig jól belőni. Az összkép kisugárzása nem válik bugyutává, egy-egy jó helyen elsütött poénról van szó, az alkotók nem esnek túlzásba. Sőt, a Hamupipőke kifejezetten jól egyensúlyozza ki a fajsúlyosabb és a könnyed mozzanatokat, a szomorúság és a gonoszság témakörébe egészen meghökkentő mélységekig ássa bele magát, főleg ha a gyerekmese kontextusát is figyelembe vesszük. A szövegkönyv igazán minőségi és ez nem csupán a dialógusok, hanem a narráció esetében is bizonyosságot nyer. A történet lényegi mondanivalója igazából nem más, mint az optimizmus fontossága, ami helyett Hamupipőke mantrája az, hogy légy bátor és kedves, hiszen az alsó tagozatos nézők még nem biztos, hogy tudatában vannak az optimizmus-pesszimizmus fogalompárnak. Persze, gondolkozhatsz akármennyire pozitívan, soha nem leszel sem király sem pedig hercegnő, de legalább a saját magaddal való együttélést megkönnyítheted... Nem?

Kenneth Branagh rendezése egészen lenyűgöző. A játékidő első, kétségtelenül komolyabb felében a direktor kiválóan bontja ki az erőteljes érzelmeket, és beránt minket a szomorú légkörbe. A produkció második egy órájában már inkább a látványos jelenetkoreográfiáké a főszerep, és ilyen szempontból bizony elmondható, hogy Branagh behúz nem is egy ütős bravúrt, és csak úgy ontja magából az emlékezetes képkockákat. Zsenijéhez asszisztál a kiváló kameramunka, ami a történet bál-etapja során újra és újra lenyűgözi a nézőt. A dinamikusan megkomponált képsorok Patrick Doyle kiváló muzsikájának hullámain kelnek igazán szárnyra, miközben a cselekménynek vonzó hátteret biztosít a gyönyörű CGI, illetőleg a pazar díszletvilág.

Lily James nagyszerű a főszerepben, érzelemgazdagon és hatásosan formálja meg a főhősnőt. Cate Blanchett érezhetően csuklóból csapatja kifelé a gonosz mostohát, alakítása elsőosztályú. A herceg-generátor ezúttal Richard Madden nevét dobta ki, aki nem túl emlékezetes, de azért ráfoghatjuk, hogy korrekt. Rövid időre feltűnik Helena Bonham Carter is, aki egészen lehengerlő perceket szállít szórakoztató produktumával.

A Hamupipőke nagyszerűen sikerült élőszereplős meseátdolgozás. Pörgős, érdekes, érzelmes, látványos, és elgondolkodtató. 8,5/10.