A telomerális szekvenciáid is ezt ajánlják!

A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

Sokféleképpen láthattuk már az erőszakot manifesztálódni a filmvásznon. Az agresszió, az értelmetlen kegyetlenkedés olykor felületes, máskor viszont egészen mély tálalásban tárul elénk. Azonban minőségtől és az alkotók céljától függetlenül elmondható, hogy a végeredmény szinte mindig felzaklató.

Yann Demange rendezésében a minőséggel és a célokkal sincsen komoly probléma.

A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

A vámpírfilm műfajának megtépázott méltóságát egy Új-Zélandról érkező produkció, egy tulajdonképpen be nem vallott paródia igyekszik helyreállítani úgy, hogy fogja, és másfél órában felforgatja a zsáner jellemző vonásait. És valóban, a rendhagyó megközelítés működik. Hölgyek és urak! Ez bizony végre jóízű, friss vér!

A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

A filmdrámák egyik igencsak kedvelt, és többnyire minőségi alkotásokat termelő zsánere a zseniális és antiszociális csodabogarakra fókuszáló vonal, amelynek életrajzi vonatkozásban is akadnak emlékezetes megmozdulásai (Egy csodálatos elme, A mindenség elmélete, Kódjátszma), eredeti ötletei azonban nem ritkán meghatározó klasszikusokká válnak (Forrest Gump, Esőember, Good Will Hunting). Az eredeti elképzelések sorába érkezik Morgan Matthews filmje, amely a zárójelben említettektől eltérően egy nagyon fiatal gyerek történetét meséli el. Nem is akárhogy!

Az alább tárgyalt műveket a Titanic Filmfesztiválon láttam.

Távol az emberektől (2014)

1954 Algériájában járunk. Kitört a háború és az Isten háta mögötti épületben kisgyerekeket oktató francia tanár (Viggo Mortensen) nem kívánt feladatot kap a nyakába. Le kell szállítania egy foglyot (Reda Kateb) a városba, ahol majd gyilkosságért elítélik, és gyakorlatilag teljes bizonyossággal kivégzik. David Oelhoffen alkotása nem képvisel kirobbanó minőséget, ugyanakkor nem tekinthető elvesztegetett időnek az esetlegesen rá szánt bő másfél óra. Kalandfilmes keretek közé szorított, melankolikus hangulatú drámáról beszélhetünk, amelyben a pengeélen táncoló élet, a törvény hatalma, és a háború mibenléte kapják a központi szerepet a nem ritkán egészen zseniális párbeszédek tolmácsolásában. Viggo Mortensen nevével nekem el lehet adni bármilyen filmet, és ennek megfelelően a nagyszerű színész ezúttal is egészen kiváló teljesítményt nyújt, de a partnereként szintén szépen helytálló Reda Kateb sem szégyenkezhet. A szép tájképeket felvonultató fényképezéshez nagyszerű filmzene társul. Lehetne kissé mozgalmasabb, és valamivel talán mélyebb is, ám egyszer azért mindenképpen érdemes megnézni. 7,5/10.

A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

Úgy voltam Grúzia Oscarra nevezett alkotásával, hogy oké, természetesen érdekel, de azért mégis erősen tartottam tőle, mert nagyon valószínűnek gondoltam, hogy a produkciónak nagyobb a füstje, mint a lángja, és a felfokozott dicsérő hangok leginkább a mozgókép elkészítésében fontos szerepet játszó magyar operatőr, Ragályi Elemér személye miatt vannak jelen. A film megtekintése után azonban arra jutottam, hogy a Kukoricasziget igenis megérdemli a hírverést, mert habár a szélesebb közönség számára minden bizonnyal nem fogyasztható könnyen, de azért nem kevés értékkel büszkélkedhet.

A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

Ahogy telnek az évtizedek, és a digitális forradalom nagyobb és még nagyobb hullámaival söpri el fokozatosan a régi korok emlékeit, úgy fordul meg a fejünkben egyre gyakrabban a kérdés, hogy vajon mi lesz akkor, amikor a gépek beteljesítik azt a sorsot, amire minden jel szerint predesztinálva vannak. Egyenjogú partnerekké, vagy akár az evolúció következő lépcsőjévé válnak. A mesterséges intelligencia témakörével ezúttal Alex Garland foglalkozik, aki korábban többek között Danny Boyle-filmek forgatókönyveit szállította (28 nappal később, Napfény), és habár elsőre úgy tűnhet, hogy nehéz témát választott rendezői debütálásához, a stáblista gördülése alatt nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy bicskája nem tört bele az Ex Machinába.

Már megint egy horrorfilm. Jó ideje óvatosan kell bánni a műfajjal, hiszen meglehetősen nehéz megtalálni azt a néhány produkciót, ami valóban minőséget képvisel és nem csak egy újabb futószalagon gyártott tucatszemét, főleg úgy, hogy az igazán jó alkotások gyakran meg sem érkeznek hozzánk, ahogy az megesett tavaly a The Babadook esetében. A Lazarus hatás bezzeg megtalálta kis hazánkat, de hogy minek...

"Some shit just stays with you."

Kínos keménykedések, irreális akciójelenetek, logikai bakik tömkelege, túlnyomórészt tehetségtelen színészek. A Halálos iramban franchise filmjei nem képviselnek magas minőségi kategóriát, ám mégis sikeresek és közkedveltek. Már a hetedik epizódnál tart a széria, és ez az epizód olyan magas nyitópontszámot kapott az IMDB-n, hogy még az én az előző részek alapján szkepticizmusba öltöző személyemet is sikerült érdeklődésre sarkallnia. És valóban, a Halálos iramban 7 tényleg jól sikerült!