Az emberek általában nagyon szeretik hangoztatni, hogy az igazság, illetve az igazságos bánásmód mindenkinek kijár, ugyanakkor ezeket a szükség esetén mégis vonakodnak megadni a másiknak. Kevesen vannak azok, akik végül kivívják maguknak a győzelmet, és sokan azok, akik egy idő után belefáradnak a küzdelembe és feladják az igazságtalanság ellen folytatott harcot. A múlt század végén Maria Altmann és Randol Schoenberg osztrák zsidó származású, amerikai állampolgárok elhatározták, hogy ők márpedig azért sem fogják az utóbbi kategóriát képviselni.

Sokáig kerülgettem a Pitch Perfect című zenés vígjátékot, mert nemes egyszerűséggel olyan kisugárzása volt, mint a lehető legunalmasabb, legklisésebb csajfilmnek, amit valaha gyártottak. És mivel nem vagyok sem csaj, sem pedig mazochista, gondoltam, jól meg leszek én a Tökéletes hang nélkül is. Aztán csak meggyőztek az interneten fellelhető pozitív vélemények, és néhány hete pótoltam az alkotást. És valóban, egészen pofás élményről van szó, fantáziadús dalbetétekkel, és merész poénokkal. És íme, most itt a második rész, ami egy hangyányival ugyan elmarad az első epizódtól, de még így is kifejezetten ajánlható, szórakoztató darabként marad meg a néző fejében.

Azt mondják, hogy a Kingsman volt az a film az utóbbi időszak felhozatalából, ami megmutatta, hogyan is kell kinéznie egy igazán jó kémfilmparódiának. Hát én ott voltam, ha jól emlékszem a legelső magyarországi vetítésen láttam a produkciót, de a varázslat elmaradt. Annyira nem lepődtem meg a dolgon, mert én amúgy sem szoktam vevő lenni Matthew Vaughn stílusára, és ezt a Kingsman is megerősítette. Kissé el is szomorodtam, mert úgy éreztem, hogy számomra színvonalas zsánerparódia nélkül maradok. Ám ez az érzés nemrégiben távozott belőlem. Hogy miért?

Hát azért, mert Paul Feig A kém című vígjátéka kegyetlenül király lett!

Arnold Schwarzenegger a filmezéshez való visszatérése óta eléggé felemás pályát fut be, már ami az elvállalt produkciók minőségét illeti. Az Erőnek erejével színvonalas nosztalgiafutam volt, és A feláldozhatók 2. sem ment félre. Ellenben a Szupercella nem sikerült jobban egy átlagos, feledhető B-produkciónál, továbbá David Ayer ide vagy oda, a Szabotázs volt az utóbbi évek egyik legfeleslegesebb akciófilmje.

2015-ben az Osztrák Tölgy zombidráma kíséretében érkezik.

Vígjátékok esetében nehéz előrelátónak lenni. Hogyha találkozunk egy szórakoztató előzetessel, könnyedén felmerülhet bennünk a kétely, hogy a ravasz készítők talán a film összes vicces jelenetét belesűrítették a trailer két percébe. Olyan is előfordul, hogy egy alapvetően unalmas előzetes produkál egy-két kirobbanóan ütős poént, és ezért hajlamosak vagyunk abban reménykedni, hogy még több hasonlóban lehet részünk, amennyiben jegyet váltunk a produkcióra. A Csábítunk és Védünk az utóbbi kategóriát erősítette, és pontosan így fogja ügyesen csapdába csalni a nézőket.

Nagyon bosszús voltam, amiért az egyik vizsgám miatt ki kellett hagynom a Bosszúállók: Ultron kora sajtóvetítését. Azonban most már akár kifejezetten szerencsésnek is mondhatom ezt a helyzetet, hiszen amikor nemrégiben elmentem pótolni a kimaradt mozit, és a kezdés előtt sétáltam egyet a kiválasztott plázában, egyszer csak szembe jött velem egy kirakat, benne Jo Nesbo új könyvével, amelynek létezéséről amúgy ki tudja mikor szereztem volna tudomást. A Vér a havon a Norvég Krimikirálytól szokatlan módon rövidke, mindössze 190 oldalas bűnügyi-filozófiai történet, a színvonal milyensége azonban nemigen változott.

A képregényrajongók és a szuperhősfilmek kedvelői lélegzetvisszafojtva várták a napot, amikor a világ legnagyobb harcosai összefognak, hogy megvívják a háborút, amit mi nem tudnánk. Joss Whedon vezénylete alatt a Bosszúállók elsöprő sikert arattak 2012-ben. Nagyjából ez volt az az esemény, ami után a Marvel képregényfilm-univerzuma végképp elnyerte létjogosultságát, és azóta a piros alapú logóval fémjelzett alkotások még a korábbi állapotnál is masszívabban tanyáznak a blockbuster-szezonok előterében. A második fázis kétségtelenül jobban sikerült, mint az első, és ezt az eredményt kiválóan koronázza meg Whedon, aki 2015-ben megmutatja, hogy egy jó filmhez igenis lehet még jobb folytatást készíteni.

Árpa Attila több, mint tíz éve mutatta be az Argo című filmet, ami abban az időben volt, ha nem is kirobbanó, de azért mindenképpen üde és szórakoztató kikapcsolódás, amikor a magyar filmesek még(/már) szinte kivétel nélkül élvezhetetlen szemeteket és feledhető limonádékat gyártottak. Amolyan kultfilm lett a maga módján ez a tökkelütött komédia, aminek most végre - nem kis késéssel - megérkezett a folytatása. Kérdésből persze csak egy van: Vajon a Balog Tibi megint megoldja okosba?

"Where is the love, Jimmy? Where is the motherfucking love?"

"Being in pain. Being afraid."