Arnold Schwarzenegger a filmezéshez való visszatérése óta eléggé felemás pályát fut be, már ami az elvállalt produkciók minőségét illeti. Az Erőnek erejével színvonalas nosztalgiafutam volt, és A feláldozhatók 2. sem ment félre. Ellenben a Szupercella nem sikerült jobban egy átlagos, feledhető B-produkciónál, továbbá David Ayer ide vagy oda, a Szabotázs volt az utóbbi évek egyik legfeleslegesebb akciófilmje.

2015-ben az Osztrák Tölgy zombidráma kíséretében érkezik.

Nemrégiben új kórság ütötte fel a fejét. A fertőzés harapás útján terjed, a fertőzöttek pedig fokozatosan átalakulnak valamivé, aminek határozottan köze sincsen ahhoz, amik korábban voltak, vagy amit akár távolról is értelmes emberi lénynek lehetne nevezni. Az élőhalál árnyékában a világ elindul az összeomlás lejtőjén, ám bizonyos intézmények azért még működnek. A fertőzöttek számára karanténokat létesítenek, ahol biztosítják a kezelést egészen a legvégső stádiumig. Wade (Arnold Schwarzenegger) lányát, Maggie-t (Abigail Breslin) megharapja egy élőhalott, ám a férfi nem hajlandó beleegyezni gyermeke elzárásába, így hazaviszi őt. És Maggie állapota napról napra egyre rosszabbá válik...

A legnagyobb jóindulattal is maximum névtelen rendezőnek nevezhető Henry Hobson filmje nem nagy horderejű, így nem fog klasszikussá, sem pedig viszonyítási alappá válni, pedig igazság szerint megérdemelné. Való igaz azonban az is, hogy ez elsősorban a forgatókönyvnek köszönhető, amit John Scott 3 vetett papírra. Nem kell meglepődni, ha az ő neve sem cseng ismerősen, hiszen ez lenne az úriember első szkriptje. Első is és még jó is. És hogy miért jó? Azért mert kreatív, és mer, ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit, módjával a zombizsáner keretein kívül is gondolkodni. Nagyon tetszett az alapkoncepció, miszerint a cselekmény egy félig romos, félig kész világban játszódik. Az autópályán roncsok hevernek, a távolban lángok törnek az ég felé, a fák közül pedig sátáni hörgés érkezik és zavarja meg a harmóniát. Ugyanakkor a civilizáció, ha megsebzett is, de még áll. A kórházak működnek, a rendfenntartó erők még jelen vannak, a gyerekek iskolába járnak. Az élőhalál egyelőre még nem az új világrend, csupán egy ijesztő, halálos betegség, ami ellen nagy erőkkel küzdenek a kutatók. A fertőzés lefolyása nem egyik pillanatról a másikra megy végbe, hanem fokozatosan bontja le az áldozat emberi mivoltát, ezáltal még tragikusabbá, még fájdalmasabbá téve a kórt. Miközben Maggie úton van az élőhalálba, nem az elkerülhetetlen elleni, megkeseredett küzdelmet láthatjuk, hanem azt, ahogyan apa és lánya igyekeznek megragadni az utolsó heteket, és még egyszer utoljára megpróbálnak élni. Együtt.

Henry Hobson rendező összességében véve dicséretet érdemel, ugyanakkor mégsem makulátlan a kép egésze. A film nézése közben jóformán végig az volt az érzésem, hogy ez a dráma csak óvatosan rugdossa a lelkemet, pedig hogyha igazán akarná, le is téphetné a fejemet. A karmester mintha az önmaga által feldobott magas labdák lecsapását kerülné el. Szépen rátelepíti a nyomasztó, szürke, szomorú hangulati világot a cselekményre, de mégsem tudja olyan mértékekig fokozni az érzelmeket és a gyászoló feszültséget, hogy a felgyülemlő lelki-mentális káosz végül indulatot köpve szakadjon a néző arcába. De persze a Maggie-t nem érdemes kihagyni, mert habár a történetvezetés tempója a kelleténél lassúbb, igenis megvannak a maga pillanatai. A maga igazán nagy pillanatai, amelyek hosszú ideig megragadnak az ember emlékezetében, és amelyek minden valószínűség szerint, ha nem is a közeljövőben, de valamikor sarkallni fognak az újranézésre.  

Tegyük tisztába, hogy ez Abigail Breslin showja. A fiatal színésznő elképesztő teljesítményt nyújt a címszerepben. Hatásosan, fájdalommal töltve, emlékezetesen mutatja be az átalakulás szélére sodródott lány figuráját, aki mintha nem is fogná fel egészen, hogy mekkora bajban van. Schwarzi korrekt színészi munkát nyújt, de parádézásra azért ezúttal se tessék számítani a részéről. A színész rajongóinak leginkább azért kötelező darab ez a produkció, mert az Osztrák Tölgyet ilyen jellegű szerepben még nemigen láthatták.

A Maggie-t egy hajszál választja el attól, hogy igazán nagyot robbanjon. Így pedig minden pozitívuma ellenére, az utólagos szájíz kissé keserédes. De ettől függetlenül kihagyhatatlan! 8/10.