Miután a '80-as évek nagy akciósztárjai kiöregedtek fénykorukból, és elindultak a lejtőn, félő volt, hogy egyikük sem veszi majd észre, hogy hozzáállást kéne változtatni. Végül Sylvester Stallone volt az, aki észbe kapott, és egészen más szemmel, egyfajta nosztalgikus szándékkal nézett a filmezésre. Megalkotta a Rocky Balboát és a John Rambot, és ezen művekkel két legnépszerűbb karakterének történetét sikerült lezárnia úgy, hogy a rajongók maximálisan elégedettek voltak. A kollégákat sem akarta veszni hagyni, így tető alá hozta az utóbbi évek egyik legnagyobb mozis bravúrját, A feláldozhatókat, ami abszolút méltó folytatást is kapott azóta. Természetesen mindenki epekedve várta a korábban The Tomb munkacímen futó Szupercella bemutatását, amelyben Sly régi haverjával/riválisával, Arnold Schwarzeneggerrel próbál megszökni egy szigorúan titkos börtönből.

Ray Breslin ( Stallone ) különös munkakörben dolgozik: Szigorúan őrzött börtönökből szökik meg, ezzel ellenőrizve, hogy az adott intézmény valóban képes-e a falakon belül tartani az elítélteket. Legújabb munkájának keretein belül egy olyan börtönbe kell ellátogatnia, aminek nem tudhatja sem földrajzi elhelyezkedését, sem pedig fizikai mibenlétét. Ray azért elvállalja a melót, ám a dolgok nem terv szerint haladnak. Főhősünket elkábítják, és mire magához tér, már egy a Sírkőben őrzött rabok közül, akik mind közveszélyesek, és jobb, ha a társadalom nem is tud a létezésükről. Ray hamar rájön, hogy valaki elakarja tüntetni, ez már nem munka, a szökésspecialista itt nem pénzért dolgozik, hanem az életét próbálja menteni. Még jó, hogy a segítségére van Emil Rottmayer ( Schwarzi ), akitől láthatólag tartanak a többiek.

Pontosan a bevezetőben említett nosztalgikus hozzáállás az, ami nagyon hiányzik a Szupercellából. Ez a film remekül illeszkedne a '80-as akciófilmek sorába, de úgy látszik, hogy nem szóltak a rendező Mikael Håfströmnek arról a szomorú tényről, hogy már 2013-mat írunk, és hogyha kettő hetven felé közeledő akciósztár ugyanúgy nyomja, mint régen, az egyszerűen nem működik. Nehéz a konkrét okokat megfogalmazni, de a film nézése közben az az érzés keríti hatalmába a nézőt, hogy amit lát, az tulajdonképpen nem rossz, de valahogy kevés, a stílus pedig idejétmúlt. Annyiszor, de tényleg olyan brutálisan sokszor láthattuk már ezt a koncepciót, hogy most már unjuk, és kész. Sehol sincs A feláldozhatók-féle vérfrissítő magatartás, vagy az Erőnek erejével-ből ismert erős nosztalgiahullám, és sajnos a produkció élvezhetősége kimerül abban, hogy Schwarzi hatása kitart a film végéig.

Ugyanis az Osztrák Tölgy elképesztően ráérzett erre a sablonos figurára, és habár mindig is bírtam azt az elfajzott buráját, meg kell hagyni, hogy most színészileg is abszolút sikerült meglepnie. Amikor a dobozba zárva, németül üvöltözik, az valami félelmetes, rám legalábbis nagy hatással volt. Aminek viszont nem örültem, az az, hogy Sly elkapta a Willis-szindrómát, ugyanis minden jel szerint baromira unta ezt a forgatást. Játékának minősége a közelében sincs annak a lelkes produktumnak, amit Barney Ross bőrébe bújva alkotott az elmúlt években. A főgenya Jim Caviezel, aki nyilván egy tehetséges színész, ezt tudjuk, ám ezúttal a papírvékonyságú figurával nem igazán tudott mit kezdeni. Meglepetésszerűen tűnik fel a színen Sam Neill, aki okoz néhány kellemes percet, de természetesen nem érhet fel Vinnie Joneshoz, aki még akkor is baromi szórakoztató, hogyha lófaszt sem csinál. 50 Centet inkább hagyjuk...

Való igaz, hogy Håfström rossz felfogással állt a filmhez, azonban meg kell hagyni, hogy Miles Chapman és Jason Keller forgatókönyve egészen színvonalasra sikeredett. Nagyon tetszett, hogy a Szupercella igencsak fordulatos. Ray nyitójelenetet követő prezentációja arról, hogy miként szökött meg a legutóbb tesztelt fegyintézetből, rendkívül kreatívra, és érdekesre sikeredett ( bár az a valószínűségszámításos logikai baki nem esett jól, pedig kettes voltam matekból ), továbbá szájtátós a jelenet, amelyben kiderül, hogy hol is van valójában a Sírkő, de nem mehetünk el szó nélkül a filmvégi csattanó mellett sem, amit ugyan Sly egy vállrándítással vesz tudomásul, de mi azért elégedetten nyugtázzuk a szkriptírók leleményességét. Áruló is van a sztoriban, bár leleplezése olyan hirtelen jön, hogy talán lesz olyan is, aki észre sem veszi. Akad néhány jó duma, közepesen emlékezetes egysoros, de a prímet természetesen azok a szövegek viszik, amelyekben Arnieék hosszú pályafutásukra utalnak.

Egy akciófilmbe értelemszerűen kellenek akciójelenetek is. Ezekből a vártnál kicsit talán kevesebb van a filmben, bár azért akad néhány kemény bunyó, és a hiányosságokat is pótolja a rendkívül hosszú, ám izgalmas és zúzós finálé. A verekedések és lövöldözések koreográfiája nem túl fantáziadús, de ez azért nem okoz túl nagy gondot. A filmzene nem egy nagy eresztés, ám mégis meglepően jól működik, továbbá Sly tervrajzelemzéseinek vizuális prezentációi is ügyesek.

A Szupercella egy rendkívül egyszerű akciófilm, ami abszolút semmi újat nem ad a műfajhoz, de a két főszereplő fanatikus rajongói azért, biztos, ami biztos, üljenek be rá! 6/10.