Akinek az agya már automatikusan elzárkózik a gyenge magyar címek elől, jó ha tudja, hogy igen, a Pitch Perfect című zenés vígjátékról fog szólni a poszt (atyaisten, tényleg mennyivel jobb az eredeti cím). Terjedt az ige, miszerint ez az alkotás nem is olyan erőltetett tucatszar, mint aminek ránézésre tűnik, ám én mégsem éreztem indíttatást arra, hogy pótoljam a produkciót. Nemsokára azonban érkezik a folytatás, ezért úgy gondoltam, hogy egy próbát mégiscsak megér. És valóban, ez a film tényleg más, és egyértelműen pozitív értelemben véve más, mint aminek elsőre tűnik.

Beca (Anna Kendrick) saját bevallása szerint nem igazán szokott énekelni, inkább szeret a laptopján bűvészkedni, és saját zenei mixeket alkotni, amelyekből reményei szerint egyszer majd meg is élhet. Zenei karrier helyett azonban egyelőre, leginkább apai nyomásra, kénytelen egyetemre járni, ahol a klikkek egy egészen meglepő csapás mentén alakulnak ki. A középpontban egy különleges énekes műfaj áll, amelynek előadói hangszerek nélkül nyomják, a zenei aláfestést is a szájukkal valósítják meg. Az egymással rivalizáló csapatok nagyban készülnek a hamarosan induló nagy versenyre, és Beca egyszer csak az előző évi kínos kudarc után padlóra került The Barden Bellas nevű lányformáció soraiban találja magát. A vetélytársak mellett a csapaton belüli konfliktusok is megnehezítik a munkát, és a győzelem elérését, hiszen a The Bellas vezetője, Aubrey (Anna Camp) nem hajlandó nyitni az új dolgokra, így a lányok előrelépés helyett leginkább csak egy helyben topognak. Becának azonban támad néhány jó ötlete.

A történetvezetés szempontjából mindenképpen megjegyzendő, hogy klisék vannak. Az alkotók nem tudtak elszakadni az alapvető sablonoktól, ám ezek kizárólag a cselekmény gyökerénél, a fordulópontoknál fedezhetők fel. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Pitch Perfect rendelkezik egy előre megadottnak tetsző kerettel, amelyet a készítők saját ötleteikkel töltöttek fel. Márpedig ezek az ötletek nem klisések, sőt, a produkció meglepően gyakran mutat be fantáziadús, kreatív dramaturgiai megoldásokat. Az egyik legfontosabb pozitívum az, hogy a forgatókönyv mert szabadon gondolkodni karakterei felől, így nem a tipikus gimis/egyetemista figurákat kapjuk, hanem azoknál jóval részletesebben átgondolt, ügyesen árnyalt, és egyedi alakokat láthatunk, akik között egy tökéletes jellem sincsen. Mindenkinek vannak pozitív és negatív tulajdonságai, senki sem gonosz és senki sem angyal, pont úgy, ahogy ez többnyire a valóságban is kinéz. Az alkotás humorvilága nagyon kreatív, a poénok egészen meglepő mértékben eredetiek. Viszont nem fergetegesek és kevés van belőlük. Ez sajnos jelentős negatívum, ami sokat ront az összképen. Sírva akartam röhögni a jeleneteken, ám intenzív mosolygásnál tovább ritkán jutottam. Ettől függetlenül is megjegyzendő azonban, hogy a történetet a játékidő teljes hosszában áthatja egy különlegesen megkapó jó hangulat, ami mindenképpen megbecsülendő.

Zenés filmről beszélünk, ennek megfelelően a szereplők rengeteget énekelnek a szűk két óra lefolyása alatt. Ilyen szempontból a Pitch Perfect gyakorlatilag tökéletes. Azontúl, hogy a képi és a hangi vágás egyaránt kiváló, precíz háttérmunkára vall, még az is elmondható, hogy ez a két szakterület fantasztikusan működik együtt az élmény felfokozásának érdekében. A dalbetétek remekül vannak megválogatva, az előadásmódok és a koreográfiák pedig kiválóak. Számos jól ismert, klasszikus nóta idéződik meg a Kansastől Rihannáig. A zenei vonulat mellett a készítők számos filmes utalást is belepakoltak művükbe, amelyek kivétel nélkül remekül működnek. A tinédzserproblémákkal foglalkozó filmek királya (egyben minden idők egyik legjobb mozgóképes alkotása), a Nulladik óra például elsőosztályú párhuzamba áll a Pitch Perfect fokozatosan kibontakozó mögöttes tartalmával, így még a klasszikus előtt való tisztelgést is kipipálhatja a stáb. Mindezen túl meg kell még említeni, hogy a produkció gyakran igazán kreatívan figurázza ki a hasonszőrű filmek hülyeségeit, és teszi ezt úgy, hogy közben végig sikeresen elkerüli a kínos helyzetekbe való beleszaladást.

Kétségtelen tény, hogy a remek színészi alakítások sokat dobnak az összképen, vállveregetés jár a casting-részlegnek. Anna Kendrick fiatalkora talán legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtja, hiteles és sokrétű, mély produktumot prezentál. Anna Camp is nagyon jó, illetve nem feledkezhetünk meg a produkció egyik jellegzetes figuráját, Fat Amy-t életre keltő Rebel Wilsonról sem, aki igazán szórakoztató játékot mutat be. Fontos megemlíteni az énekverseny két cinikus kommentátorát, őket John Michael Higgins és Elizabeth Banks formálják meg számos vicces jelenetet teremtve. (A második rész lesz amúgy Banks nagyjátékfilmes rendezői debütálása.)

A Tökéletes hang színvonalas film, amit mindenképpen érdemes megnézni egyedisége és intelligens mibenléte miatt. Még jobb lenne az összkép, hogyha a humorvilág gyakorta nem keltené kihagyott ziccer hatását. 7,5/10.