Igazán jó életrajzi filmet nagyon nehéz csinálni, ám ez nem állítja meg a stúdiókat, hiszen különböző híres és kevésbé híres személyek életútjának, vagy pályájuk egy szakaszának bemutatásával könnyedén lehet ülőhelyet bérelni az akadémiai díjkiosztón, és hogyha történetesen még tehetség is lapul az életből vett sztori mögött, akkor az alkotók még grátisz pódiumnézőben is részesülhetnek, és szuvenírként formás, kopasz férfit ábrázoló aranyszobrot vihetnek haza. 2002-ben négyszer is előfordult, hogy az Oscar-gálán az Egy csodálatos elme mögött álló művészek szemlélhették meg fentről az egybegyűlteket, miközben a meglehetősen elegáns ajándéktárgyat szorongatták. A mű elnyerte a Legjobb filmnek járó díjat, ahogy Ron Howard is bezsebelte a Legjobb rendezőnek járó elismerést, de Jennifer Connelly női mellékszereplőt, és Akiva Goldsman forgatókönyvírót is megjutalmazták. Hogy megérdemelték-e? Na, erről lesz szó a következő néhány bekezdésben.

A film John Nash (Russell Crowe) igaz történetét dolgozza fel. A fiatal matematikuszseni az egyetemi évek alatt megszállottan küzdött azért, hogy képességeit kihasználva maradandó, eredeti ötletből táplálkozó elméletet alkosson. Amikor a hosszú, és kemény munka után végül sikerrel jár, széles körben is elismertté válik. Kiemelkedő kódfejtőképességei miatt az amerikai titkosszolgálat is igénybe veszi szolgálatait, és miközben John az orosz kézben lévő atombombát próbálja megtalálni, élete egyre nagyobb veszélybe kerül, és eluralkodik rajta az üldözési mánia.

Most spoiler következik, mert másképp egyszerűen nem tudnék érdemben értekezni a filmről, ugyanakkor olyan sztorielemet lövök le, amit a legrövidebb Nash életrajzból sem hagynak ki (ráadásul szándékosan úgy van tálalva, hogy a néző könnyen kitalálhassa előre a fordulatot), szóval szerintem akkor is nyugodtan tovább olvashattok, hogyha még nem láttátok a filmet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy a férfi paranoid skizofréniában szenved. Az egész titkosszolgálati meló csupán a saját fejéből pattant ki, ahogy a titkos ügynök Parcher (Ed Harris), egyetemi szobatársa és jó barátja, Charles (Paul Bettany), és utóbbi unokahúga, Marcee (Vivien Cardone) is. A közgazdaságtan meghatározó elméjének a Nobel-díjhoz vezető útja tehát félelemmel, paranoiával, képzeletbeli barátokkal, és rengeteg küzdelemmel van kikövezve. Ám ami miatt John végig kitart, és harcol saját elméje ellen, az felesége, Alicia (Jennifer Connelly) iránt érzett szerelme.  

Akiva Goldsman forgatókönyve valóban igazán ütősre sikeredett. A szkript nagy erőssége, hogy páratlan részletességgel járja körül John Nash karakterét, kívülről és belülről is alaposan bemutatja a férfi világát, kivesézi skizofréniáját, és a valós alapot felhasználva, a lehető legtöbb élettel és energiával tölti fel a figurát. Továbbá fontos kiemelni, hogy Goldsman egyenesen mesterien mutatja be a főhős és felesége között élő és létező, halhatatlan szerelmet. John és Alicia kapcsolatát az író mindenfajta nyál, és mindennemű giccs nélkül, őszinte tálalásban prezentálja. Ahogy halad előre a játékidő, a sztori úgy fektet egyre nagyobb hangsúlyt Alicia karakterére. Bemutatja ezt a páratlanul erős nőt, aki még a legádázabb időkben is kitart férje mellett, és inkább töri ripityára a fürdőszobatükröt a benne tomboló feszültségtől vezérelve, minthogy elhagyja, magára hagyja Johnt. És ez a szerelem, ebben a valóban letisztult ábrázolásmódban, (játék)idővel a mű legfontosabb elemévé válik, és eme státusz az egyenesen katartikus, fantasztikusan érzelmes utolsó öt-tíz percben már teljességgel vitathatatlan. 

Ron Howard nagyon tud életrajzi filmet rendezni. Ezt a tavalyi Rushban is bizonyította, de ő készítette el például A remény bajnokát is. Utóbbit sajnos még nem láttam, de az mindenesetre száz százalékig biztos, hogy a direktor 2001-ben valóban maradandót alkotott az Egy csodálatos elme rendezői székében ülve. A történet különböző szakaszaihoz alkalmazkodó hangulati tölteteket Howard maximális profizmussal koreografálja meg. A kezdeti, kissé Esőember-utánérzést keltő bevezetés után valóban thrillerbe illő atmoszféraváltás következik abban a szakaszban, amelyikben John biztosan hiszi, hogy a kormánynak dolgozik, és veszélyben az élete. Ám számomra mégis az ezután érkező rész, a játékidő második fele az, ami különösen maradandó és hatásos. Miután kiderül, hogy a főhős beteg, Howard kőkemény drámaként dirigálja tovább a művet, és ezzel az elmegyógyintézetes képsorok hátborzongatóvá, a későbbi jelenetek, amelyekben a férfi otthon ül és szétrepedezett gondolatait próbálja összerakni, pedig szinte ijesztővé, húsba maróan nyomasztóvá válnak. Az utolsó szakasz, az öreg zseni mindennapjainak bemutatása pedig bizonyos szempontból nehezen elfogadható, mégis boldog hangulati töltetet gerjesztő nyugalmat áraszt magából. A már emlegetett zárópercek pedig fantasztikus érzelmi katarzist robbantanak a néző arcába. Howard megérdemelte azt a szobrot! 

Russell Crowet én sokáig olyan színésznek tartottam, aki többségében korrekt, de nem kiemelkedő alakításokat produkál, néha viszont elképesztően megrázza magát, és megrengeti az egész filmvilágot, olyat játszik. Azonban mostanában egyre inkább kezdek hajlani arra az álláspontra, hogy a színész életművében több az utóbbi kategóriába illő alakítás, és ezt az Egy csodálatos elmében nyújtott munkájával is csak megerősíteni tudja. Még nem láttam a Kiképzést, de nem tudom elképzelni, hogy milyen okból kifolyólag vihette el az Oscart Denzel Washington Crowe elől. Utóbbi ugyanis minden ízében hiteles, mindennemű túljátszástól mentes alakítást produkál Ron Howard filmjében, különösen érdemes odafigyelni a színész mozgására, ami valami fantasztikus, de természetesen az arcjátéka sem semmi. Hogy Jennifer Connelly miért mellékszereplőként indult a Gálán, azt nem tudom, szerintem ő a női főszereplője a filmnek (bár az igaz, hogy elsődleges feladata a Russel Crowenak való asszisztálás volt, és tulajdonképpen ezt jelenti a supporting role, de akkor is), de igazából mindegy is, hiszen a színésznő nemes egyszerűséggel lenyűgöző. Ilyen príma, elsőosztályú, fantasztikusan érzelmes arcjátékkal nem találkozunk minden sarkon. Természetesen ne feledkezzünk meg Paul Bettanyról és Ed Harrisről sem, hiszen mindketten remekül játszanak, különösen előbbi nyújt kiemelkedő teljesítményt.

 Az Egy csodálatos elme egy csodálatos film egy csodálatos emberről, egy csodálatos rendezőtől, egy csodálatos színészgárda tolmácsolásában. 9/10.