A Forma-1 világa nem más, mint a valaha volt legérdekesebb őrültekháza. Szereplői egyfolytában a műszaki technika, a sebesség, és az emberi tűrőképesség határán táncolnak, és amikor már azt hinnénk, hogy nincs tovább, akkor képesek ezeket a kereteket még tovább szélesíteni. Számtalan emberi drámát, óriási párviadalt produkált már ez a sportág, éppen ezért furcsa, hogy egészen mostanáig nem igazán készült komolyabb játékfilmes adaptáció a Száguldó Cirkuszról. Niki Lauda és James Hunt eposzba illő versengését Peter Morgan foglalta forgatókönyvbe, a rendezői széket pedig a már számos remek produkciót jegyző Ron Howard foglalta el. A végeredmény elképesztő!

A történet 1970-ben veszi kezdetét, amikor Hunt ( Chris Hemsworth ) és Lauda ( Daniel Brühl ) először találkozott a Forma-3-ban. Már akkor összetűzésbe keveredtek egy baleset miatt, és a rivalizálás csak erősödött, amikor nem sokkal később a királykategóriában is  összekerültek. A szőke nőcsábász mindenáron bizonyítani akarta, hogy van olyan jó pilóta, mint az ekkor már világbajnoki címmel rendelkező, patkányképű ellenfele. Mindennek hosszútávú következményeként a Nürnburgringen Niki Lauda szörnyű balesetet szenved, ami miatt arca rettentően eltorzul. Ám mindössze néhány hetes lábadozás után újra rajthoz áll. A két pilótának más volt az életszemlélete, a mentalitása, és az életvitele, ám mindkettejük előtt egy cél lebegett: Bizonyítási vágyuk beteljesítése.

Bizony, 2013-ig kellett várni arra, hogy egy forgatókönyvíró merjen elég merész lenni ahhoz, hogy az autóversenyzést a megfelelő oldalról mutassa be. Ahogy annak idején Stallone is emberi oldaláról fogta meg az ökölvívást, úgy ezúttal Morgan a dübörgő motorok, és a lángoló aszfalt mögé néz, és a pilóták jellemét, motivációját kutatja. Erőteljes kontraszt húzódik a két főszereplő között, amelyet az író tökéletesen érzékeltet. Hunt playboy, önpusztító, laza csávó, ám ha figyelünk, láthatjuk, hogy ez az életvitel nem több a halálfélelem elől való menekülésnél. Ezt jól példázza a futamok előtti okádás, vagy a Hunt arcán feltűnő döbbenet, amikor meglátja Niki szétégett fizimiskáját. Ezzel szemben Lauda határozott, sziklaszilárd, precíz, és csak azért versenyzik, mert nem ért máshoz. Ugyanakkor mindkettejükben munkál a versenyszellem, a bizonyítási vágy, a győzni akarás, és idővel kialakul köztük egy olyan szintű kölcsönös tisztelet, ami akár barátságnak is elmegy. Utóbbi folyamat kivitelezése a történet egyik legerősebb pontja.

Morgan azonban nem csak a karakterek hibátlan adaptálásával alkot maradandót, hanem a szövegkönyvvel is. Meglepően kevés versenyjelenet van a filmben, a cselekmény nagy részét a főszereplőkben munkáló erők, energiák, gondolatok, és érzelmek kivetülésének bemutatására szenteli az író. Fajsúlyos gondolatok, erőteljes, minden oldalról bivalyerős érvekkel alátámasztott életfilozófiák tanulságaival lehetünk gazdagabbak, ha odafigyelünk. Különösen Lauda szövegei maradandóak úgy, mint a boldogságról, mint a versenyző ellenségéről szőtt gondolatmenete, vagy éppenséggel a zárómonológ, de még akár az az egyszerű Kapd be! is, amit az egyik féreg újságíróhoz intéz. Hunt filmeleji narrációja is emlékezetes, amelyet igazság szerint már halhattunk a trailerben is, de hatásából és tartalmából ettől még nem veszített.

Ron Howard rendező valósággal emberfeletti munkát vitt véghez. A személyre szabott emberi drámák bemutatása során hihetetlen mennyiségű energiát gyűjt össze; indulatot, szeretet, gyűlöletet, akaratot, bánatot, és tragédiát, hogy aztán ezt a brutális erőt a versenyjelenetekben iszonyatos erővel, azaz pazar hangkeveréssel és vágással felbőgő motorok a néző arcába zúdítsák. Bizony, kevés a kifejezett versenyjelenet, de ami van, az nemes egyszerűséggel pusztító hatást gyakorol ránk. Az operatőri munka zsenialitását, és a remek vágást archív felvételek is kiegészítik, csakhogy semmi vizuális negatívumot ne lehessen kiemelni. És hogy mikor válik kőbevésett ténnyé a hidegrázás, és a bekönnyező látótér? Hát akkor, amikor felcsendül az eszelősen jó filmzene. A soundtrack minősége persze csak addig kérdés, amíg el nem árulom, hogy az isteni Hans Zimmer szerezte, aki a Gladiátor után talán élete második legmaradandóbb munkáját hozta ezzel tető alá.

Chris Hemsworth hál' Istennek minden jel szerint próbál nyitni más műfaj felé is, és nem akar örökre kizárólag Thorként élni az emberek emlékezetében. Remek alakítást nyújt a színész, bár kétségtelen, hogy alaposan fel kellett kötnie a gatyáját, hiszen nem akármilyen partnert kapott maga mellé. Daneil Brühl félelmetes. Nem lehet szavakba önteni azt a hihetetlen zsenialitást, amit az aktor beleöl Lauda megformálásába. Munkájából szív, lélek, és hatalmas erő sugárzik. Olivia Wilde is feltűnik néhány jelenet erejéig, ő alakítja Suzy Millert, aki Hunt felesége volt egy kis ideig. A színésznő meglepően erőteljes, ahhoz képest, hogy mennyire keveset szerepel.

Howardék megcsinálták! Nem csak az év egyik legnagyobb meglepetését produkálták, hanem a valaha készült legjobb, sőt, első igazán jó autóversenyzős filmet. Erő, elszabaduló energiák, emocionális bombák, és megelevenedő legendák. Ezt a sok szépséget nyújtja a Hajsza a győzelemért, amelynek záróakkordjaként, Brühl fantasztikus monológjával párhuzamosan a valódi, mai Niki Laudát láthatjuk, mintha az eltelt két óra a sport történelmét nagyban befolyásoló, fantasztikus autóversenyző emlékezetének kivetülése lett volna. 9/10. Mert van aki megérdemli, hogy a világ emlékezzen rá.