Stephen Hawking kiemelkedően széles körben ismert képviselője az elméleti fizika területének. Óriási elme, aki motoros neuronbetegsége miatt egy gyakorlatilag teljesen mozgásképtelen testbe zárva létezik, és komputeren keresztül kommunikál. Sejthető volt, hogy előbb-utóbb készül róla egy nagyszabású, mozis életrajzi film, és most íme, itt van, a rendező a kevés nagy vásznas tapasztalattal rendelkező James Marsh.

Stephen Hawking (Eddie Redmayne) 1963-ban fizikushallgató Cambridge-ben. Itt ismerkedik meg Jane-nel (Felicity Jones), aki bölcsésznek tanul. Kettejük kapcsolata amolyan első látásra szerelem jellegű kiindulópontból kezd kivirágozni, ám a folyamatot beárnyékolja Stephen motoros neuronbetegsége, ami fokozatosan elkezdi átvenni az irányítást a férfi teste fölött. Így hát Hawking rákényszerül, hogy zseniális, formabontóan merész elméleteinek botokra támaszkodva, majd pedig kerekesszékben ülve, az egyre nehezebben összehangolható mozgáskultúra okozta kínok árnyékában szerezzen érvényt a kortárs tudomány nagy alakjainak szigorú tekintetétől kísérve. Mindeközben Jane igyekszik megállni helyét anyaként, feleségként, és ápolónőként egyaránt.

Akarva-akaratlanul, de már az előzetes megtekintésekor is az Egy csodálatos elmével vontam párhuzamot, hiszen ha létezik az életrajzi filmeknek zseniális tudósos zsánere, akkor Ron Howard rendezése számít benne az abszolút etalonnak. És igen, ha adott esetben Howard kapta volna meg A mindenség elmélete rendezői székét, a mű még talán el is érhette volna az Egy csodálatos elme minőségi magasságát. James Marsh viszont csak megközelíteni tudja a mércét, és erre sem képes az egész produkció alatt. Kezdetben számos erőteljes jelenettel sorjáz a direktor, elsőosztályúan megkoreografált emocionális hullámok áramolnak a vászon felől, ám egy bizonyos ponton túl a karmester munkája ötlettelenné válik. A játékidő második felében is akadnak megragadó momentumok, de közel sem olyan mennyiségben, mint a mű első háromnegyed órájában. Azért azt meg kell hagyni, hogy a legvégére ismételten erőre kap Marsh és filmje utolsó jeleneteit elképesztően maradandóra komponálja.

Anthony McCarten forgatókönyve elsődleges főhősnek Jane karakterét teszi meg. A történet legfontosabb aspektusa a nő férje melletti küzdelmes mindennapjaira enged rálátást. A már említett három szerep, az anya, az ápolónő, és a feleség összehangolása sok teret kap. Eközben pedig láthatjuk, ahogy Stephen Hawking egészen egyedi személyiségéből az elméleti fizika meghatározóan fontos elméletei fakadnak, miközben tragikus fokozatossággal kerül bemutatásra a súlyos betegség térhódítása. Az alapvetően nagyon komoly drámai hangulatot a szkript kellemes, remekül eltalált poénokkal oldja, miközben a sztori természetéből fakadóan értelemszerűen olyan témakörök kerülnek elő, mint az igaz szerelem, az isten-tudomány párhuzam/ellentét, az ember porszemnyi jelenléte az univerzumban, és persze a remény fontossága. A hangulatot Jóhann Jóhannsson igyekszik fokozni filmzenéjével, és sikerül is neki a dolog, hiszen dallamai egészen kiválóan simulnak a történet emóciós áramlataiba. Említést érdemel még a sminkmesteri munka, ami extra finomra hangoltságával hitelesen érzékelteti a karakterek öregedését.

Aki még ezek után is kételkedik abban, hogy van-e létjogosultsága A mindenség elmélete valamelyik vetítésén, annak had oszlassam el a bizonytalanságát, ugyanis ha az előző bekezdések alapján nem ébredt érdeklődésed a produkció iránt, akkor is érdemes tenned vele egy próbát, mert ha sem a rendező, sem a forgatókönyv, sem pedig a zeneszerző nem képesek behatolni páncélod mögé, még akkor is ott vannak a színészi játékok. Az alakítások zseniálisak. Eddie Redmayne Golden Globe-díját nem lehet elvitatni, a srác valami hihetetlen érzékkel, elképesztő mélységekig azonosul Hawking figurájával. A prímet azonban még őelőle is elviszi Felicity Jones, aki szinte már félelmetes erővel hozza Jane minden fontos érzelmi megmozdulását. A színésznő játéka minden szempontból hibátlan, öröm nézni minden egyes arcrezdülését. Igen, ez egy olyan film, amiben a szereplők minden arcrezdülése (sokszor szó szerint rezdülése) komoly tehetségről árulkodik.

A mindenség elmélete kétségtelenül lehetne masszívabb összképpel bíró mű. A rendezés lehetne összehangoltabb, a katarzis fokozódhatna még egy kicsit a film végén. De igazság szerint szép kerek egész a produkció. Őszinte érzelmekkel, remek színészi játékokkal operál a mű, szóval nem érdemes kihagyni. 8/10.