A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.

A filmdrámák egyik igencsak kedvelt, és többnyire minőségi alkotásokat termelő zsánere a zseniális és antiszociális csodabogarakra fókuszáló vonal, amelynek életrajzi vonatkozásban is akadnak emlékezetes megmozdulásai (Egy csodálatos elme, A mindenség elmélete, Kódjátszma), eredeti ötletei azonban nem ritkán meghatározó klasszikusokká válnak (Forrest Gump, Esőember, Good Will Hunting). Az eredeti elképzelések sorába érkezik Morgan Matthews filmje, amely a zárójelben említettektől eltérően egy nagyon fiatal gyerek történetét meséli el. Nem is akárhogy!

Nathan (Asa Butterfield) középiskolás és nem mellesleg igazi matekzseni. A kivételes mentális adottságokhoz azonban szociális fogyatékosságok társulnak. Nathan képtelen beilleszkedni nem csak a kortárs közegébe, hanem úgy általában az emberek mindennapjaiba. Antiszociális és zárkózott, de nem tehet róla. Miután kiskorában édesapja meghal, magára marad anyjával (Sally Hawkins), aki habár szenved, soha nem szűnik meg támogatni fiát. Nathan partnerre lel tanárában, a komoly egészségügyi gondokkal küzdő Humphreys-ban (Rafe Spall). Közös munkájuk eredményeképpen, de elsősorban persze Nathan képességeinek köszönhetően, a fiú bejut a középiskolások nemzetközi matematikai olimpiájára nevező brit csapatba. A kínai diákokkal való közös felkészülés során Nathan megismerkedik Zhang Mei-vel (Jo Yang) és ezzel egy teljesen új fejezet kezdődik az életében. (Zhang Mei egy lány.)

Sok oka van annak, hogy az X+Y által okozott filmélmény erőteljessé válik, ám ezek közül talán a leginkább kiemelendő az, hogy a forgatókönyv egészen kiválóan bánik a karakterekkel. Azontúl, hogy Nathan figuráját részletgazdagon tálalja, szimpatikussá és érdekessé teszi a főhőst, James Graham író még arra is képes, hogy megfelelő mértékben foglalkozzon a mellékalakokkal. Ezzel sikerül elkerülni az egydimenziós körítőkarakterek esetleges problémáját. Megismerjük a fiú édesanyjának fájdalmait, a botjára támaszkodó, önmagát és a világot megvető, a jövőtől rettegő matektanár jellemvonásait, és még Nathan versenytársai is kellő teret kapnak ahhoz, hogy ne csupán szükséges eszközökként, hanem fontos részletekként tekinthessünk rájuk.

A produkció tulajdonképpen arról az érzésről szól, ami akkor jelentkezik, amikor az ember egyedül találja magát. Egyedül, ha nem is a világ ellen, de kétségtelenül a világ sodrásában, elhagyatva, egyszerűen csak azért, mert nem illik bele a társadalom, a modern civilizáció rohanó életvitelének rendszerébe, és az általánosan elfogadott szociális elképzelések, sémák masszájába. Kilóg a sorból, ám a film itt kezdi kihangsúlyozni üzenetét, miszerint a tehetség eredményezte másságot nem elnyomni, vagy megszüntetni kell, hanem kihasználni, és élvezni, és végső győztesként beleröhögni a világ arcába. A múltat fel kell vállalni, a jövőtől pedig nem szabad félni. Konklúzióként tulajdonképpen annyi a lényeg, hogy hinned kell magadban, mert a társadalom soha nem fog hinni benned. A cselekményvezetés ezeket a gondolatokat tárgyalja a szűk két óra során. Tény, hogy a befejezés eléggé meseszerű, de ettől függetlenül az, amit mond, csodálatosan szép.

Morgan Matthews rendező dokumentumfilmes vizekről evezett át az X+Y áramlatába, ám zavarnak nem adja jelét, biztos kézzel illeszti össze a produkció részleteit. A karmester egészen remekül komponálja meg mozgóképe hangulatát, miközben gondosan odafigyel a sallangmentességre és a hatásvadászat elkerülésére. Sokszor kifejezetten maróvá válik a szomorú légkör, máskor azonban a könnyed, humoros hangvétel veszi át a főszólamot, így végül az összkép egyfajta melankolikus koktélként funkcionálva válik igazán emlékezetessé. A hangulatot támogatja a kiváló operatőri munka, a nagyszerű filmzene, és a színvonalas betétdalcsokor.

Asa Butterfield lassan felnő, és bizony egészen pofás gyerekszínészi ajánlólevéllel próbálkozhat majd az új ligában. A srác nagyszerű volt A leleményes Hugoban és a Végjátékban is. Ezúttal is kiváló, hiteles teljesítményt produkál, egy rossz szavunk se lehet rá. A mellékszereplők is szépen helytállnak. Sally Hawkins remekül érzékelteti a karakterében dúló érzelmeket, Rafe Spall ügyesen hozza cinikus figuráját, Jo Yang pedig tényleg a kedvesség megtestesülése (neki amúgy ez az első filmszerepe, így különösen kiemelendő, hogy igencsak jól játszik).

Az X+Y egészen remek film. Élvezetes, szórakoztató, és elgondolkodtató. Nem érdemes kihagyni! 9/10.