Szeretjük a hosszú játékidőt? Igen, hogyha az átlagnál jóval több percet számláló filmnek valóban van is oka a hosszúságra. És az esetek többségében van ilyen ok. A Krisztus utolsó megkísértésében szükség volt a közel háromórás játékidőre, hiszen kellő mélységben meg kellett ágyazni a rendhagyó, emberközeli megváltásképnek. A gyűrűk ura trilógia esetében a rendkívül eseménygazdag cselekmény, és a monumentális csatajelenetek miatt nem lehetett rövidebbre vágni a műveket. Nolan Batmanjeinek pedig szimplán csak azért volt szükségük két és fél órákra, mert rövidebb játékidő esetén a közönség fellázadt volna. A beavatott esetében viszont egyáltalán nem indokolt a közel 140 perc.

Mert ez a film gyakorlatilag nem több egy két és fél órás időhúzásnál.

A helyszín a futurisztikus Chicago, ami a szereplők tudomása szerint az egyetlen olyan hely, ami élhető maradt a nagy háború után. A lakosokat különböző tulajdonságok köré megalkotott csoportokba sorolják. Öt ilyen van, a bátrak, az őszinték, az önfeláldozók, a barátságosak, és a műveltek csoportja. Beatrice (Shailene Woodley) az önfeláldozók közé született, ám most elérkezett a választás napja, amikor a fiatalok szabadon eldönthetik, hogy mely csoportban akarnak élni. Előtte átesnek egy vizsgálaton, ami megmutatja, hogy melyik lenne számukra az ideális választás. Így miután a főhősnő megküzd egy rendkívül ideges, virtuális kutyával, kijön az eredmény, ám a vizsgálatot végző nő nagyon ideges lesz, mivel a döntés nem egyértelmű. Ez azt jelenti, hogy Beatrice elfajzott, vagyis egyik csoportba sem illik. Tehát, miután a vizsgálat szarban hagyja, végül a bátrakat választja, mert őket úgyis annyira csodálja. Az első napon csak úgy poénból Trisre változtatja a nevét, és rájön, hogy nem is olyan könnyű boldogulni a bátrak világában, ráadásul arra is oda kell figyelnie, hogy senki se kerüljön tudatába elfajzott mivoltának, mert ha kiderül az igazság, az akár az életébe is kerülhet.

Ilyen balfasz antiutópiával én még nem találkoztam. De komolyan, ez a csoportba osztogatós alapötlet szinte már nevetségesen gyerekes. Igen, megpendül a hatalom elnyomó, a szabadság látszatát keltő szerepe, a hovatartozás kérdése, illetve az egyéniség felszínre törésének a környezet által való akadályozása, de ez a mondanivaló-együttes csírájában döglik meg a pocsék forgatókönyvnek köszönhetően. A beavatott történetvezetése buta, logikátlan, és unalmas, tartalmi töltete pedig felületes, ráadásul az erőltetett tálalásmódból kifolyólag nem képes hatást gyakorolni a nézőre. A film 140 perce alatt gyakorlatilag semmi sem történik a képernyőn, azon kívül, hogy hülyegyerekek játékokat játszanak, és közben nagy bőszen keménykednek egymással. Nincs egyről a kettőre lépés, talán csak az utolsó negyedórában érkező finálé kapcsán beszélhetünk ilyen jellegű mozzanatokról, de ezek már túlságosan alibihatásúak, így nem illeszkednek megfelelően az összképbe. És ha mindez nem lenne elég, akkor elárulom, hogy a hótunalmas, érdektelen cselekményvezetést a készítők még pofán csapják néhány idegesítően felületes karakterrajzzal. A figurákat kétszavas leírásokkal tudjuk jellemezni, és ebből egyértelműen következik, hogy kicsit se mozgatnak meg bennünket. A főhősnő sorsa nem érdekel, a csúnya főgonosznéni (Kate Winslet) súlytalan, a hülye nevű Négyes (Theo James) figurája sablonos, a többiek pedig szimplán csak fölöslegesek.

Neil Burger valószínűleg jobban tenné, ha inkább olyan emberközeli, őszinte, nem nagy horderejű, ámde nagyon tartalmas drámákat dirigálna, mint amilyen az Eltávozáson volt, hiszen ott a direktor megmutatta, hogy a könnyed üzenetközvetítéshez nagyon is ért. Tényleg jobban tenné, ha műfajt váltana, mert ezt a tinidisztópiát nagyon elcseszte. Persze, már a forgatókönyv se jó, de Burger csak fokozza a borzalmat, hiszen jóformán képtelen normálisan működő jelenetkonstrukciókat összerakni. A képsorok rosszul vannak megkoreografálva, a direktor pocsék helyen vágja el őket, pont, amikor már kezdene érdekelni, hogy mi következik. Hangulat gyakorlatilag nincs, Burgernek, azt hiszem, kettő egész alkalommal sikerül valamilyen gyengécskébb feszültséget teremtenie, de mire örülni kezdenénk a váltásnak, addigra a minőségi atmoszféra már el is illant a múlt sötétjébe. Az akciókoreográfiák unalmasak, és gyerekesek, Junkie XL filmzenéje pedig őrjítően sablonos, sőt, időnként kifejezetten hangulatromboló. Mázlija, hogy nincs mit lerombolnia...

A látványvilág viszont jó. Na, nem annyira, hogy érdemes legyen miatta nekiülni A beavatottnak, de ha már belesétáltunk a csapdába, akkor legalább jelen van kapaszkodóként. A futurisztikus Chicago félromos látványterve egészen mutatós, továbbá a jövőhatást erősítő színvilág is kifejezetten kreatívnak nevezhető. A vizuális effektek szintén magas minőséget képviselnek, a mentális félelemtesztek jelenetei például kifejezetten szemkápráztatóak.

Távol álljon tőlem, hogy bármi rosszat írjak Shailene Woodleyról, mert a fiatal színésznő érezhetően tehetséges, de pocsék karakterével nem tud semmi érdemlegeset kezdeni. Korrektül végigpedálozza a játékidőt, de nem alkot maradandót. Megmarad harmatgyenge Jennifer Lawrence-klónnak. Theo James jellegtelen játékot produkál, Ray Stevenson pedig azt se tudja, hol van. Kate Winslet rendkívül jól alakít, de mivel kevés teret kap, nem tud igazán maradandó produktumot prezentálni.

Ha elméletben nem volt világos, akkor most itt a gyakorlati példa, ami megerősíti, hogy naiv tinilányoknak disztópikus filmet csinálni nagy hülyeség mert az eredmény olyan lesz, mint A beavatott. Felületes, buta, erőltetett, és rohadtul unalmas. 4/10.