„Miért akarod megváltani a világot? Nem elég neked a saját bűneid terhe?”
Martin Scorsese életműve túlnyomórészt gengszterfilmekből áll, de időszakosan mindig megszállja az öreget a rövid időre szóló változás szele, és kipróbálja magát valamilyen teljesen másféle műfajban. Csinált már sportfilmet (Dühöngő bika), a filmművészet oltárán tisztelgő remekművet (A leleményes Hugo), izgalmas pszichothrillert (Viharsziget), és Jézus-filmet is. Ez utóbbiról lesz most szó.
A produkció elején az alkotók leszögezik, hogy a film elkészítésekor nem a bibliai evangéliumokat vették alapul, hanem kizárólag Nikos Kazantzakis regényét. A történet Jézus jól ismert történetét követi végig, azonban a megszokottól eltérő aspektusból vizsgálja az eseményeket, és rengeteg hangsúlyt fektet Krisztus emberi oldalára, az utolsó fél órában pedig egy olyan lenyűgöző, és elképesztően bátor finálét prezentál, amire szavakat is nehéz találni.
A forgatókönyv nemes egyszerűséggel nagyszerű. A megváltót kétkedő, rettegő emberként festi le, aki kezdetben, mint valami skizofrén, a földön fetreng, és próbálja kiűzni Isten hangját a fejéből. Persze, jól tudja az igazságot: „Istent nem lehet kiűzni.” Idővel persze átadja magát az Úrnak, elfogadja őt apjának, és hirdetni kezdi az igét. Ám végig ott van benne a rettegés, és ahhoz, hogy küldetését beteljesítse, önmagát kell legyőznie. Kétkedését, kicsinyes, emberi vágyait, és a halálfélelmet. Ez a brutális belső küzdelem szinte könnyfakasztó erővel érződik, és ahogy halad előre a cselekmény, úgy válik egyre keményebbé. Az egész emberiség függ tőle, de vajon van-e annyi erő Jézus Krisztusban, hogy valóban feláldozza magát értünk? Na, és amikor úgy két óra után eljutunk addig, hogy erre a kérdésre választ várunk, akkor érkezik a csavar, amitől az állam is leesett. Olyan utolsó fél órát kapunk, ami filmtörténeti jelentőségű. Minden megváltozik, átértékelődik, és Paul Schrader forgatókönyvíró ( nyilván az eredeti regényt alapul véve ) kegyetlenül hagy minket határozatlanságunk örvényében sínylődni, és vallási hovatartozástól függetlenül szinte kétségbeesve könyörgünk magunkban Jézusnak a megváltásért. Itt nem mehetünk el szó nélkül Júdás karaktere mellett sem, aki egy elképesztően érdekes újraértelmezést kap, és a figura így nagyban növeli a sztori üzenetének erejét. Én személy szerint elvágtam volna a filmet az utolsó jelenet előtt, mert ezzel a film hátborzongató magyarázatot adhatott volna arra, hogy miért történt Jézus kereszthalála óta is annyi szörnyűség a világban, miért érződik úgy, hogy elmaradt a megváltás. Persze, a készítők által választott befejezés is majdnem olyan jó, mint az én verzióm. A film pozitív üzenetet választ végül, és azt sugallja, hogyha még maga A Megváltó is kapott egy újabb esélyt, akkor mi is joggal reménykedhetünk a megbocsátásban.
Hogy hívják az Istent? Erre a kérdésre sokan sokfélét szoktak válaszolni, de én egyre inkább hajlok arra, hogy a megfejtés nemes egyszerűséggel Martin Scorsese. Lassacskán már a Mester teljes életművét megnézettnek tekinthetem, és mivel egy-két kivételtől eltekintve minden alkotását láttam, bátran kijelenthetem, hogy a filmtörténelem százhúsz évének egyik legmeghatározóbb művésze a sűrű szemöldökű Marty bácsi. Mindezt csak jobban megerősíti a Krisztus utolsó megkísértésében mutatott rendezői munkájával. Scorsese elképesztő jelenetkoreográfiákat állított össze, amelyek sokszor kifejezetten földöntúlinak, álomszerűnek hatnak, Jézus különböző látomásai pedig még inkább elvontabb ábrázolásmódot kapnak, amelyektől ezek a képsorok kifejezetten félelmetes, sejtelmes hatást tudhatnak magukénak. A mű egyik fontos szempontja az Ószövetség és az Újszövetség eszméinek ütköztetése, azaz a bosszúálló és a megbocsátó Isten hatalmának összemérése, és a direktor különösen misztikus hatású képekkel érzékelteti ezt a nem e világi harcot. Scorsese emellett még Michael Ballhaus operatőrrel is fantasztikusan dolgozik össze, így az időnként hirtelen nagyon dinamikussá váló kameramunka pazarul érzékelteti a történet fordulópontjait.
Willem Dafoe rendkívül érdekes választás volt Jézus Krisztus szerepére, hiszen a színészóriásnak nagyon nem olyan a fizimiskája, amit eltudnánk képzelni A Megváltó arcaként. Ám Dafoe maximálisan meghálálja a belé vetett bizalmat, és óriásit alakít. Játéka gyakran szándékosan visszafogott, hogy a megfelelő pontokon még nagyobbat robbanjon, és valóságos eufórikus állapotba hozza a nézőt. A főszereplő teljesítményéhez egyedül a Júdást életre keltő Harvey Keitel munkája mérhető, aki a szintén vívódó, átértelmezett karaktert maximális profizmussal kelti életre, és különösen abban az ominózus filmvégi jelenetben parádézik, amikor megjelenik a halálos ágy mellett és ítéletet mond.
A Krisztus utolsó megkísértése igazi remekmű, és Scorsese eme alkotásával is bizonyítja, hogy nem csak a gengszterélet ábrázolásához ért, hanem jóformán minden máshoz is, ami kamera előtt játszódik. 9/10.