Áldás, hogyha van olyan terület az életben, amihez egyedülálló tehetséggel rendelkezel. Hát még az, hogyha rá is találsz a saját utadra és képes vagy felküzdeni magadat. Letehetsz valamit az asztalra, lehetsz valaki, aki fontos, aki számít, akire majd emlékeznek. De soha nem te leszel a tápláléklánc csúcsán, az élet morbid humorérzékének köszönhetően mindig lesz valaki fölötted, aki kihasználja képességeidet, majd amikor veszélyesnek tart, kisemmizhet. Belenyugodhatsz vagy harcolhatsz. Utóbbi esetben pedig csak egy kérdés marad. A megfélemlítési kísérletek és a halálos fenyegetések képesek-e megtörni akaraterődet és kitartásodat?

Tarsem Singh A sejttel megmutatta, hogy igazán egyedi stílussal rendelkezik, már ami a vizualitást illeti. Ennek ellenére hat évig nem készített újabb játékfilmet. A Zuhanás forgatókönyvében többek között az a Dan Gilroy is közreműködött, aki tavaly az Éjjeli féreg képében korszakformáló mesterművet tett le az asztalra. Ez volt az a történet, ami újfent megihlette a rendezőt, ebben láthatott elegendő potenciált vizuális igényei kibontakoztatására.

Ha nincs ez a film, talán soha nem kötök közelebbi ismeretséget a képregényekkel, egyik meghatározó hobbimmal, úgy is fogalmazhatunk, hogy szenvedélyemmel. Emlékszem, hét vagy nyolc éves voltam, amikor egy ma már a feledés miatt beazonosíthatatlan helyen álló újságosban megláttam Sam Raimi 2002-es mozifilmjének képregényváltozatát. Érdekes, hogy ez pont nem egy eredetileg erre a formátumra szánt történet volt, hiszen a forgatókönyv alapján készült, de számomra mégis ez nyitotta meg a kaput a grafikus novellák irányába. Aztán persze jött a mozi, és még tucatnyi otthoni újranézés, és én egyáltalán nem szégyellem, hogy ez az egyik film azok közül, amiken felnőttem.

Előfordul, hogy a jó kezdés nem egyenlő a minőségi folytatással. Az emlékezetes nyitólépések végül egy lapos, jellegtelen ösvényen futhatnak ki a feledés homályába. Egyes filmrendezők esetében is van ez így, a legjobb példa minden bizonnyal M. Night Shyamalan, ám mostanában sajnos mintha Tarsem Singh is erre a sorsra jutna. Reméljük, hogy az év egyik legrosszabb filmje, az Önkívület csak egyszeri botlás volt, és a direktor hamarosan visszatér művészetének azon szintjéhez, amit első nagyjátékfilmje, A sejt is példáz.

A Filmalap feltűnésével érezhető pozitív irányú változás kezdett formálódni a magyar filmművészet világában. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi években sorra érkeztek a minőségi hazai alkotások. Tulajdonképpen, ha másért nem, hát a nagy számok törvénye alapján várható volt, hogy előbb-utóbb becsúszik egy gyengébb produkció is. 2015-ben, Mátyássy Áron filmjével érkeztünk el ehhez a ponthoz.

2010 volt az év, amikor elkezdtem ezt az egészet, percre pontosan öt évvel ezelőtt került ki az első bejegyzés. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy ezzel a bloggal nőttem fel, hiszen nem sokkal tizenhatodik születésnapom előtt kezdtem el, most pedig már a huszonegyedik van a küszöbön.

Sok minden történt. Nem tagadom, hogy kellett másfél-két év, amíg komolyabban megismerkedtem az internet világával, elfogadtam a trolljelenséget, és azt, hogy ebben a környezetben inkább kritizálni, nem pedig megbecsülni szeretik a kemény munkát és az odaadást. Jó ideje viszont már többnyire kiegyensúlyozottan írogatom a posztjaimat, több, mint egy éve járok sajtóvetítésekre, és több fesztiválon is akkreditációval tudtam részt venni. Továbbra is arra vagyok a legbüszkébb, hogy mindezt teljesen egyedül csinálom a legeleje óta (kezdetben akadt némi közös munka más blogokkal, és segítettek a blogdesignban is, de társszerkesztőm soha nem volt). Ez azt hiszem, egyedülállónak nevezhető egy ötéves, magas aktivitással működő blog esetében.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki az öt év alatt rendszeresen vagy alkalmanként követte a blogot, remélem, közülük sokan a jövőben is igyekeznek megőrizni ezt a jó szokásukat! Köszönöm az összes kommentet és Facebook-kedvelést, és köszönöm az Index 2 szerkesztőinek, hogy majdnem minden írásomat megosztják!

Abbahagyni nem tervezem, de mivel egyre zsúfoltabb az életem, ígéretekbe sem bocsátkozom. Remélem, még sok ehhez hasonló posztot írhatok!

Kérte: Matthew Vaughn

Korábban úgy gondoltam, hogy Michael Bay óriásrobotos trilógiája egész jóféle dolog, ám a gyerekkori (amúgy nem is olyan régi) emlékeket felfrissítve rájöttem, hogy az a pár év, ami alatt úgy-ahogy felnőttem, kimunkálta annyira a filmes világlátásomat, hogy mára észrevegyem eme alkotások tetemes hibagócait. Az első rész közel sem tetszett annyira, mint annak idején, de még mindig azt tudom mondani rá, hogy egész jó, a második felvonást viszont abszolút kudarcként éltem meg. Michael Bay harmadszorra is (sőt, azóta ugye már negyedszerre is) nekifutott. Az eredetileg Dark of the Moon alcímmel bemutatott epizód nálunk valamilyen furcsa megfontolásból egyszerű sorszámmal ellátva került forgalmazásba, ám a film nézése közben ez lesz a legkisebb gondunk.

Kérte: Farkas55

Az első rész korrekt kalandfilm volt, a második viszont már karakter-centrikus háborús drámát hozott, így a Berserk trilógia harmadik epizódjától megint valami mást, és egyben valami még jobbat vártam. Meg is kaptam.

Kérte: Kerpel Péter

Naiv emberi lényként hajlamosak vagyunk beleesni abba a hibába, hogy sebezhetetlennek hisszük magunkat. Úgy gondoljuk, hogy a rossz dolgok csak és kizárólag másokkal történhetnek meg, még csak véletlenül sem pont velünk vagy szeretteinkkel. Hétmilliárdan élünk ezen a bolygón. Nehogy már pont mi legyünk ott azon a repülőn, ami lezuhan, abban az autóban, ami majd frontálisan ütközik, abban a bankban, ami nemsokára túszdráma színtere lesz, abban a testben, amit bármikor megtámadhat valamilyen súlyos betegség. Pedig minderre pont ugyanannyi esélyünk van, mint akárki másnak. A kérdés az, hogyha a sors ránk cáfol, és tényleg elragad a katasztrófa, vajon képesek leszünk-e tovább lépni, újra teljes életet élni, miután a vihar elvonult? Amennyiben túléljük persze...

Kérte: Power

A múlt nem ereszt el. A sebhelyek nem gyógyulnak be, hanem sokasodnak. Elhalványulnak, és amikor már éppen kezdenél megfeledkezni róluk, minden előjel nélkül felszakadnak, és minden korábbinál nagyobb kínokat okoznak. A múlt veled marad. Minden, amit valaha láttál, hallottál, és éreztél. Minden öröm. És minden kimondhatatlan szörnyűség.