Előfordul, hogy a jó kezdés nem egyenlő a minőségi folytatással. Az emlékezetes nyitólépések végül egy lapos, jellegtelen ösvényen futhatnak ki a feledés homályába. Egyes filmrendezők esetében is van ez így, a legjobb példa minden bizonnyal M. Night Shyamalan, ám mostanában sajnos mintha Tarsem Singh is erre a sorsra jutna. Reméljük, hogy az év egyik legrosszabb filmje, az Önkívület csak egyszeri botlás volt, és a direktor hamarosan visszatér művészetének azon szintjéhez, amit első nagyjátékfilmje, A sejt is példáz.
Catherine Deane (Jennifer Lopez) gyermekpszichológus, aki egy forradalmi tudományos technológia létrehozóival dolgozik együtt. Az új módszer segítségével kómás betegeket szeretnének gyógyítani. A folyamat során Catherine kapcsolatba kerül a páciens elméjével, betekintést, belépést nyer a másik fél fejébe, így megtalálhatja és visszahozhatja az alanyt tudata mélyéről. Még csupán a kísérleti fázis zajlik, amikor Peter Novak FBI-ügynök (Vince Vaughn) a csoport segítségét kéri. Egy frissen elfogott, ám katatón állapotba került sorozatgyilkos (Vincent D'Onofrio) legutóbbi áldozata ugyanis még életben lehet, ám a rejtekhely nem ismert, az valahol a férfi fejében található. Catherine így kénytelen belépni egy félelemmel, téveszmékkel, és démonokkal terhes, sötét világba.
Mark Protosevich forgatókönyvíró alapötlete igazán elmés. Nem csupán azért, mert tudja, hogy a nézők számára mindig érdekes téma az emberi tudat valósnak ható, vizuális leképezése, hanem azért is, mert kontextusként egy őrült gyilkos agyát teszi meg, egy olyan helyet, aminek már az említése is izgalmat és feszültséget generál a befogadóban. A túlzottan elnyújtott kontextus azonban nem tesz jót az összképnek. Ha már ilyen hosszú bevezetést kerítettek a készítők egy száz perces filmhez, akkor a gyilkos elfogása helyett sokkalta inkább foglalkozhattak volna a sci-fi háttér részletezésével, bőségesebb kidolgozásával. Fél óra után azonban már ez sem zavar annyira, mert végre megkezdődik a túra a sötét elmébe, és ezt a lidércnyomásszerű kalandot a szkript részletes tálalásban prezentálja, a gyilkos hasadt személyiségének alteregóit gond nélkül parádéztatja a kissé talán túllőtt, ám mégis hatásos fináléig.
Valóban nem rossz a forgatókönyv, ám mégis Tarsem Singh az, aki igazán maradandóvá teszi ezt a filmet. A karmester képzelőereje lenyűgöző, vizuális meglátásai nem csak színessé varázsolják az összképet, hanem változatossá, és hangulatossá is teszik azt. Singh igyekszik a lehető legtöbb ötletét átültetni alkotásába, így jeleneteiben egymást váltják a kreatív beállítások, a horrorisztikus hangulatot fokozó kameramozgások, és az apróbb, színesítő jellegű képi megoldások. Singh egyszerre varázslatos és félelmetes színterei lenyűgöznek és megrémítenek. A díszletvilág horrormesébe hajlik, a smink- és maszkmesteri munka pedig szintén a sötétebb hangulati tónusokat erősíti. Mindezt a rendező olykor kifejezetten sokkoló naturalizmussal vegyíti, az összkép hátterében pedig a zajszerű, zavaros, ám ilyen minőségében hangulatos filmzenét futtatja.
Jennifer Lopez általában nem szokott nagy dolgokat művelni a filmvásznon, és ez most sincs másképp, ám ettől függetlenül meglepően jó a főszerepben. Hitelességére nem lehet túl sok panasz, de kimagasló pluszt sem kapunk tőle. Vince Vaughn nagyon halvány teljesítményt nyújt, nem úgy Vincent D'Onofrio, aki hátborzongató karaktere elméjének szörnyeiként.
A sejt vállalhatna többet is, hiszen alapötletéből akár kultfilm is születhetett volna, ám vizuálisan kétségtelenül nagyon megragadó, és így akár többször is megnézhető alkotás. 7,5/10.
