Kérte: Kerpel Péter
Naiv emberi lényként hajlamosak vagyunk beleesni abba a hibába, hogy sebezhetetlennek hisszük magunkat. Úgy gondoljuk, hogy a rossz dolgok csak és kizárólag másokkal történhetnek meg, még csak véletlenül sem pont velünk vagy szeretteinkkel. Hétmilliárdan élünk ezen a bolygón. Nehogy már pont mi legyünk ott azon a repülőn, ami lezuhan, abban az autóban, ami majd frontálisan ütközik, abban a bankban, ami nemsokára túszdráma színtere lesz, abban a testben, amit bármikor megtámadhat valamilyen súlyos betegség. Pedig minderre pont ugyanannyi esélyünk van, mint akárki másnak. A kérdés az, hogyha a sors ránk cáfol, és tényleg elragad a katasztrófa, vajon képesek leszünk-e tovább lépni, újra teljes életet élni, miután a vihar elvonult? Amennyiben túléljük persze...
Egy utasokkal teli repülőgép pilótája kényszerleszállást kénytelen végrehajtani. A katasztrófa képei bejárják a médiát, rengeteg a halott és a sérült. Max Klein (Jeff Bridges) jóformán karcolás nélkül ússza meg az esetet, ráadásul több utast is összegyűjt, majd kivezeti őket a kiérkező mentősökhöz, ezzel több életet is megment. Hősként tekintenek rá, ám őt ez nem érdekli. Igazság szerint semmi sem érdekli, mert Max a baleset után kizökken a megszokott kerékvágásból. Mintha egyik pillanatról a másikra minden félelem eltűnt volna belőle, sebezhetetlennek érzi magát, és egészen másképp viszonyul környezetéhez, mint ahogy azt korábban tette. A mellé kirendelt pszichiáter (John Turturro) összehozza a férfit egy másik túlélővel. Carla (Rosie Perez) szintén nem szenvedett komoly séróüléseket, ám kisfia meghalt a szerencsétlenségben. A gyászoló, depressziós nő, és a félelmeit maga mögött hagyó férfi különös, közös utazásra indul.
Rafael Yglesias saját regényéből írt forgatókönyvének története a tragédiáról szól. Arról, amikor egy katasztrófa megszakítja az átlagember mindennapos életvitelét, amikor valami olyan nagyszabású, felfoghatatlanul szörnyű dolog történik, ami után nemes egyszerűséggel képtelenség ugyanúgy tovább élni, még akkor is, hogyha az egyén maga nem szenvedett komoly testi károsulást az eseményben. Sőt, pontosan ez a lényeg, hiszen a két főszereplőn keresztül a túlélés következményeit, különböző feldolgozási formáit láthatjuk megelevenedni. Max antiszociálissá váló, nemtörődöm viselkedése tökéletes kontrasztban áll a halálba vágyó, kisfiát gyászoló Carla állapotával, miközben valahol összeköti őket a túlélők bűntudata. Ahogy a karakterek araszolnak előre a történetben, úgy válnak egyértelművé a szerző kérdései. Vajon továbblehet-e lépni, ha akár egyszer is láttuk testközelből a halál torkát? Van értelme az életnek félelem és fájdalom nélkül? Miért kegyetlen az isten? Van-e egyáltalán isten? És miközben Max lankadatlanul keresi az életet egy halott világban, szépen fokozatosan megleli a maga válaszait ezekre a fajsúlyos, ám létfontosságú kérdésekre.
Peter Weir rendező meglehetősen kreatív módon fogja meg a történet lényegét. Jeleneteit enyhén szürreális hangulattal köríti, ezáltal kiválóan ragadja meg azt az irracionális állapotot, amibe a balesetet követően Max kerül. Ugyanakkor azt is mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a karmester láthatólag eléggé megvan lőve azon képsorok esetében, amelyekben nem tudja felhasználni Max figuráját. Ez a jelenség eredményez néhány fölöslegesnek ható momentumot, és meglehetősen súlytalanná teszi a mellékszereplőket. Viszont, amikor Max ott van a kamerák előtt, akkor Weir brillírozik. A direktor piszkosul ráérzett a főhős figurájára, a rá fókuszáló jelenetek nem ritkán elképesztően erősek, telis-tele fantáziadús beállításokkal. Weir munkáját nagyban támogatja Allen Daviau operatőri munkája, hiszen a Félelem nélkül nem kevés igazán maradandó, a történet lényegét és atmoszféráját tökéletesen megragadó képpel ajándékoz meg bennünket. Mindemellett Maurice Jarre, fontos szerephez leginkább a fináléban jutó filmzenéje is igazán szép.
Jeff Bridges nagy színész, csakhogy végre valami nyilvánvalót is írjak a posztba, és ezt a szikár tényt a Félelem nélkül-ben nyújtott alakításával is tökéletesen alátámasztja a színész. Rosie Perez is jól ragadja meg karaktere mély fájdalmait, bár az Oscar-jelölés talán egy kicsit túlzás. John Turturro-ról írnék szépeket, de annyira kevés teret kap a színész, hogy a stáblistára már majdhogynem meg is feledkezünk arról, hogy ő is szerepelt a produkcióban. Hasonló a helyzet Benicio Del Toro esetében is.
A Félelem nélkül hatásos dráma, ám a történetben rejlő összes lehetőséget mégsem sikerül kihasználnia, így az összkép közel sem tökéletes. 8/10.
