Tarsem Singh A sejttel megmutatta, hogy igazán egyedi stílussal rendelkezik, már ami a vizualitást illeti. Ennek ellenére hat évig nem készített újabb játékfilmet. A Zuhanás forgatókönyvében többek között az a Dan Gilroy is közreműködött, aki tavaly az Éjjeli féreg képében korszakformáló mesterművet tett le az asztalra. Ez volt az a történet, ami újfent megihlette a rendezőt, ebben láthatott elegendő potenciált vizuális igényei kibontakoztatására.
Az 1920-as években járunk, a történet egy egyház által működtetett kórházra összpontosul. Itt gyógyul törött karjával az angol nyelvet törő, mindenkivel nagyon barátságos kislány, Alexandria (Catinca Untaru), és a szerelmi bánattól szenvedő, öngyilkossági kísérlete után lábadozó Roy (Lee Pace). A véletlen folytán találkoznak, a férfi pedig remek lehetőséget lát az érdeklődő kislányban arra, hogy segítségével befejezze, amit elkezdett, véget vessen életének. Azért, hogy Alexandriát kellő mértékben manipulálni tudja, hogy az elhozza neki a szükséges gyógyszereket, kitalál egy mesét, ami néhány, uralkodójuk ellen szövetkező banditáról szól.
Mi kell ahhoz, hogy egy ember úgy érezze, nincs miért tovább élnie? Sok esetben a súlyos szerelmi bánatban rejlik a válasz, ahogy Roy esetében is. A Zuhanás a kontrasztok filmje. A történet kettő, egymással gyakorlatilag teljesen ellentétes személyiséget helyez egymás mellé, főszereplőknek. Nem csupán arról van szó, hogy egyikük gyerek, másikuk pedig felnőtt, hanem ennek különböző vonzatairól is. Alexandria lelkes, nyitott, érdeklődő, és kedves. Ő még hisz a happy end-ben. Roy viszont életunt, megkeseredett, szomorú, és nagyon dühös. Ahogy ketten közösen elkezdik szőni a banditák meséjét, ez a kontrasztos jelleg visszaköszön a spontaneitás jegyében formálódó történetben. Roy hangulatingadozásainak és Alexandria közbeszólásainak eredményeképpen váratlan fordulatok következnek, végül pedig annyi marad a végső kérdés, hogy a gyermeki ártatlanság vajon képes-e megmenteni a felnőtt embert saját esendőségétől és bánatától. Megmenthető-e még a happy end?
Tarsem Singh ezúttal is azzal a módszerrel rendez, amit A sejt esetében is alkalmazott. Minden egyes snittben, a cselekmény összes mozzanatában igyekszik meglátni a lehetőséget a vizuális játszadozásra. Beállításait is eme hozzáállás jegyében szerkeszti meg, és nem átall minden apró napsugárnak, betegszobai fényviszonynak, és falon játszadozó árnyéknak jelentős szerepet tulajdonítani. Mindeközben lendületesen ugrál valóságból mesébe, meséből valóságba, miközben időnként összefolyatja a kettőt, adózva az élénk gyermeki fantázia oltárán, és közölve, hogy a világ nem csupán azokból a dolgokból áll, amelyek körülvesznek bennünket, hanem azokból is, amiket mi, saját képzeletünkkel költünk melléjük. A mese életre kel, és Singh változatos helyszínekre kalauzol bennünket, kreatív jelmez- és díszletvilág kíséretében, miközben még a zenei aláfestésekre is odafigyel, hogy a hangulat ne veszítsen súlyából. Egyedül az lehet kissé zavaró, hogy a sokrétű színvilág kissé fakó.
Érdekes, hogy a román Catinca Untaru azóta se kapott komolyabb filmszerepet, pedig lelkiismeret-furdalás nélkül kimerem jelenteni, hogy minden idők egyik legjobb gyerekszínészi alakítását nyújtja. A kislány minden megmozdulása hiteles, spontánnak ható, és nagyon szórakoztató. Lee Pace szintén jó, a két főszereplő között pedig még az összedolgozás is remekül működik.
Mindezen túl a Zuhanás mellékes mondanivalóként még a történet idejében gyerekcipőben járó filmművészet kapcsán is elejt néhány gondolatot, amelyek hol kritikai jellegűek, hol pedig dicsérőek. Összességében a Zuhanás erős, egyedi, hangulatos, vizuálisan elragadó dráma, vagy ha úgy tetszik kalandfilm. Igazából attól függ, hogy a te képzeleted melyik irányba húz inkább. A valóság, avagy a mese felé. 8,5/10.
