Áldás, hogyha van olyan terület az életben, amihez egyedülálló tehetséggel rendelkezel. Hát még az, hogyha rá is találsz a saját utadra és képes vagy felküzdeni magadat. Letehetsz valamit az asztalra, lehetsz valaki, aki fontos, aki számít, akire majd emlékeznek. De soha nem te leszel a tápláléklánc csúcsán, az élet morbid humorérzékének köszönhetően mindig lesz valaki fölötted, aki kihasználja képességeidet, majd amikor veszélyesnek tart, kisemmizhet. Belenyugodhatsz vagy harcolhatsz. Utóbbi esetben pedig csak egy kérdés marad. A megfélemlítési kísérletek és a halálos fenyegetések képesek-e megtörni akaraterődet és kitartásodat?

Lowell Bergman (Al Pacino) egy népszerű tévémagazin producere, sorban szervezi az érdekesebbnél érdekesebb, fontos közéleti témákat feszegető interjúkat munkatársa, a riporter Mike Wallace (Christopher Plummer) számára. Az egyik aktuális ügy folytán ismerkedik meg a frissen elbocsátott dohányipari kutatóval, az egyik dohánycég egykori alelnökével. Jeffrey Wigand (Russell Crowe) végkielégítése mellé titoktartási záradékot is kapott, ám a birtokában lévő információk súlyosak, és az egész társadalmat érintik, így napvilágra kell kerülniük. Bergman így megkezdi a küzdelmet a dohánygyárosok, a jogászok, és saját munkatársai ellen azért, hogy a titoktartási szerződést legyőzve megóvhassák a világot a rá leselkedő, haszonleső veszedelemtől.

Ez az igaz történetet feldolgozó film tulajdonképpen egy paranoiathrillerbe vegyülő dráma, amelynek középpontjában a nyilvánosság és a felelősség témakörei állnak. Jeffrey ellehetetlenített helyzetbe kerül. Valamiért kirúgták, valamit tud, ám információit nem oszthatja meg, hiszen ha így tesz, az általa aláírt titoktartási záradékkal egykori munkaadói kisemmizik. A felelősség azonban végig ott munkál a férfiban, és habár rengeteg kockázat, feszültség, és félelem az ára, hajlandó felvenni a harcot az igazság érdekében. Karaktere kontrasztos személyiség, hiszen indulatos, alkoholista, és nyugtalan, ám alapvetően jó ember, és tudja, hogy a világnak szüksége van arra a tudásra, ami a birtokában van. Bergman fő alapelve az, hogy forrásait, interjúalanyait megvédi és támogatja, számára ez a legfőbb erkölcsi kérdés, alakjában az őszinte, tiszta újságírói moralitás jelenik meg. Olyan személyiség ő, aki konok becsületessége okán jóformán idegenként létezik az elkorcsosult, haszonlesővé vált, eladható média színterén. A lényeg tehát az, hogy Bergman és Jeffrey a fenyegetések, a jogászok, és a titoktartási szerződések szorításában sem kételkednek küldetésükben, és pontosan tudják, hogy mi az, amihez a nyilvánosságnak joga van, amit az embereknek tudni kell. Így válnak ketten meghurcolt, megalázott, megfélemlített, de céljukért szilárdan kitartó és küzdő, hétköznapi hősökké. Jeffrey példázza a férfit, aki inkább feláldozza karrierjét, minthogy kárt tegyen a világban, Bergman pedig az újságíró, aki inkább kockáztatja reputációját azért, hogy megőrizze elvei hitelességét. Két embertípus. Olyanok, amelyek lassan, de biztosan örökre kivesznek a világból. Így tehát jó emlékezni rájuk.

A film rendezője Michael Mann, akinek nem A bennfentes élete csúcsteljesítménye, viszont minden kétséget kizáróan benne van az az egyedi, erőteljes dinamika, ami a rendező sajátja. Mann erről válik igazán felismerhetővé a jelenetek mögött, ez az ő védjegye. Akciójelenetek nélkül is megállja helyét, párbeszédes jeleneteinek nagy többségében száguld a feszültség, a direktor tökéletesen vegyíti a félelmet az indulatokkal, az üldözési mániát a meggátolhatatlan küzdőszellemmel. Változatos kamerabeállításai, energikus mozgásrendszere, és a világítással való, olykor egyenesen zseniális bánásmódja látomásszerű jelenetek sorát eredményezi. Mann kiválóan hangsúlyozza ki a paranoiathrillert a történet sorai között, jól időzített hangulatbombáival felturbózza a félelmet és a veszélyérzetet, így nem kevés képsora válik igazán elragadóvá és nagyon izgalmassá. Kár azonban, hogy A bennfentes nagyon túl van nyújtva. A két és fél órás játékidő abszolút indokolatlan, fél órát legalább el lehetett volna hagyni. Ennek köszönhetően tehát kettő impulzusokban gazdag körömrágás között unatkozhatunk és várakozhatunk, amíg letelnek az üresjáratok, a fölösleges jelenetek, és a vontatott etapok, hogy aztán Mann, érezhetően a kötelezőt letudva, ismét belemélyedjen a paranoia és az igazságérzet hibridje által generált feszültségtornádóba. 

Al Pacino sokféle karaktert játszott pályafutása során, ám ezek közül nem az újságíróra fogunk elsősorban emlékezni, amikor visszagondolunk a nagy hatású életműre. Mert habár Pacino természetesen jól alakít, sajnos túlságosan rutinból nyomja, karakterábrázolásában nincs igazi mélység, érzésem szerint ez a figura nem feküdt neki annyira, mint karrierje oly sok más alakja. Ettől függetlenül persze igazán komoly panaszunk nem lehet rá, legendákra meg amúgy sem szokás haragudni. Na de Russell Crowe! Ő viszont parádézik, nagyon érzi a karaktert, és lehet furcsa (leírni mindenképpen), de minden közös jelenetükben gond nélkül játssza le Pacinót a színről. Crowe zsigeri érzékletességgel mutatja be a feszült, lassacskán szétroncsolódó férfit, aki még akkor is küzd az igazságért, amikor az családját teszi a mérlegre.

A bennfentes a túlnyújtottság miatt nem válik kiemelkedő filmélménnyé, Michael Mann erőteljes dinamikája, a romló erkölcsű média bemutatása, és Russell Crowe letaglózóan erőteljes játéka miatt azonban egyértelműen kihagyhatatlan. 8/10.