Kérte: Power
A múlt nem ereszt el. A sebhelyek nem gyógyulnak be, hanem sokasodnak. Elhalványulnak, és amikor már éppen kezdenél megfeledkezni róluk, minden előjel nélkül felszakadnak, és minden korábbinál nagyobb kínokat okoznak. A múlt veled marad. Minden, amit valaha láttál, hallottál, és éreztél. Minden öröm. És minden kimondhatatlan szörnyűség.
David (felnőttként William Atherton, gyerekként Daniel Manche) ötvenes éveiben járó férfi, aki időnként leül, és elővesz egy régi, meggyötört papírlapot. A rajta látható rajz visszarepíti emlékezetét az 1950-es évekbe. A békés kertváros, ahol David nevelkedik láthatólag semmilyen különös vonással nem rendelkezik. A szülők vallásosak, a nap süt, a gyerekek összevissza rohangálnak, és a szexualitással ismerkednek. Davidék szomszédjában él gyerekeivel a rokonszenves egyedülálló anya, Ruth Chandler (Blanche Baker), aki nagynénjükként befogad magához egy megárvult testvérpárt, Meget (Blythe Auffarth) és Susant (Madeline Taylor). David és Meg hamar közel kerülnek egymáshoz, ám ezt követően fokozatosan fény derül a Chandler-ház falai között zajló borzalomra. Ruth valamiért gyűlöli a lányokat, és koholt vádak alapján bünteti őket. Az egész irracionális folyamat eredményeként Meg a pincében kikötözve találja magát, ahol nagynénje válogatott kínzásait kell kiállnia, miközben a fiúk minden szenvedését végignézik.
Gregory Wilson rendezése az a fajta film, aminek tartalma megbecsülendő, nézni viszont igencsak kényelmetlen. A csendes kertváros és a sötét, hideg pince kontrasztjában kibontakozó cselekmény a lelki és fizikai terror összefonódása által kialakuló, szavakkal jóformán leírhatatlan bestialitás bemutatása által zaklatja fel és gondolkodtatja el a nézőt. Jack Ketchum állítólag igaz eseményeken alapuló története az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba rántja le a befogadót, miután a fokozatos precizitással tálalt bevezetővel felvázolja az alapkonfliktust. Borzalmas dolgok történnek a játékidő során, de a legszörnyűbb végig megmarad a háttérben, a körítő atmoszféra alkotóelemeként. Ez a tehetetlenség. Nem is a düh, mert ez az egész már túl van a szimpla haragon. Nemes egyszerűséggel csak annyit kívánunk, hogy valaki mentse meg a szerencsétlen, ártatlan fiatal lányt ettől a rengeteg értelmetlen fájdalomtól, ám David karakterén keresztül újra és újra tudatosul bennünk, hogy nincs mit tenni. A halovány reménynél erősebb támaszra nem lelhetünk.
Gregory Wilson nem esik bele abba a csapdába, amit a produkció alaptémája elsődleges buktatóként felvonultat. A direktor nem megy át Mártírok-féle, önkényes gusztustalankodásba, aminek eredményeképpen a mondanivaló minden éle elveszhetne. A borzalmak a lehető legnyomasztóbb, legfélelmetesebb tálalásban elevenednek meg, de a hangsúly végig azon van, hogy Meg szenved, nem azon, hogy ezt a szenvedést felhasználva minél extrémebb módon akasszuk ki a nézőt. Wilson rideg, zaklató, és hangulatukban naturálisan megrázó jeleneteinek hátterében Ryan Shore hatásos filmzenéje teszi a dolgát.
Daniel Manche hiteles gyerekszínészi teljesítményt nyújt, és Blythe Auffarth is hatásosan adja át azt a rengeteg szenvedést, amit karakterének ki kell állnia. A prímet természetesen Blanche Baker viszi, aki rideg zsenialitással kelti életre Ruth Chandler minden eszelős gonoszságát, azt a rengeteg elfajzott, értelmetlen bestialitást, ami tombol ebben az undorító emberi hulladékban.
A szomszéd lány jó film, de kellemetlen filmélmény. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, hiszen hiteles, erőteljes, hatásos portré a testvériség és az emberség színfalai mögött megbújó embertelenségről. 8/10.
