Kérte: navigations

Való igaz, hogy minden országnak, minden önálló, saját történelemmel rendelkező társadalomnak megvan a maga kultúrája. Ám hogyha kifejezetten a popkultúra világát nézzük, és egy kis időre megfeledkezünk az USA-ról, akkor kizárt dolog, hogy ne a rendkívül egyedi japán esszencia ugorjon be először. Ezek a kis ázsiai fickók ott a világ végén, a szigetországban, olyan rendkívüli hatású popkultúrát alakítottak ki, olyan egyedi világszemléletet és közlésmódot alkottak, ami gyakorlatilag az egyetlen épkézláb vetélytársa a nagy és csúnya Amerikának. Eme egyedi alkotói szellem egyik fontos ága az animegyártás, amely műfaj egyik kultklasszikusáról lesz most szó, ami nem más, mint Katsuhiro Ohtomo műve, a kétségtelenül megkerülhetetlen Akira.

Kérte: Farkas55

Többször esett már szó a blogon arról, hogy miért is szereti a néző a bosszúfilmeket. Azért, mert ezek a produkciók egyfajta bűnös élvezettel szolgálnak, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a befogadó is részesévé váljon egy nem törvényes, nem szabályos, de mégis kielégítő hadjáratnak, amelynek során a hitehagyott főhőssel közösen gázolhat a gonosz vérében. Arról már talán kevesebb szó esett, hogy miért szeretjük egyre inkább az ázsiai filmalkotásokat. Erre leginkább az lehet a válasz, hogy Hollywoodhoz képest az ázsiai filmesek jóval ritkábban mennek biztosra. Merészebben kockáztatnak, mernek durvábbak lenni. Akarnak, és mernek is újat mutatni. Erre az Oldboy a legékesebb példa, de persze ott van a Confessions, A bosszú asszonya, a Shutter, vagy éppenséggel a kevésbé ismert Coming Soon is. Most az Oldboy egyik honfitársáról, az I Saw the Devilről lesz szó.

Kérte: ThePretender

Mitől lesz valaki legenda? Mitől válik egy művész viszonyítási alappá, klasszikussá, alapműveltséggé? Azt hiszem, azt nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy konkrét recept nem létezik. Pontosan a változatosság a lényeg. Amikor az egy kaptafára készülő tucatalkotások, unalomig ismételt klisék, és egymást majmoló iparosok tengeréből kiemelkedik valaki, aki újat mutat. Forradalmat robbant ki, és ezidáig ismeretlen természetű erőt, energiát, és atmoszférát generál. A listára, ami a filmművészet ősidejében Georges Méliés nevével indult, mára már sok nagyszerű művész, valóságos géniusz véste fel magát. És volt ez a fickó, ez az olasz úriember, aki valami egészen maradandót, valami egészen nagyszerűt alkotott. Újra és újra. Mert amikor beült a rendezői székbe, a kamera előtt életre kelt a vadnyugat. Az igazi, a hamisítatlan vadnyugat.

Nincs konkrét recept. Soha nem is lesz. Mert a változás, az új áramlat megteremtése teszi az óriást. És Sergio Leone így vált legendává.

Ahogy ígértem, július első felében sor kerül a IV. Olvasói Hét megtartására. Az esemény jövő héten kerül megrendezésre, tehát a IV. Olvasói Hét pontos időpontja: 2014. július 07. - július 13. Ahogy eddig is, úgy most is hétfő reggeltől vasárnap estig fognak érkezni a ti általatok ajánlott/kért filmekről készített elemzéseim. Összesen 21 írás fog napvilágot látni, naponta három. Egy reggel, egy kora délután, egy pedig este.

Készüljetek!

Érintőlegesen volt már szó korábban a Transformers-franchisehoz való viszonyulásomról, de bővebben még nem nagyon fejtettem ki ezt a témát. Az a helyzet, hogy én sosem értettem, hogy miért övezi az a jól ismert, nagyfokú gyűlölet Michael Bay földönkívüli-óriásrobotos zúzdafilmjeit. Én az előző trilógia mindhárom részén jól szórakoztam, a legelső filmet pedig egyenesen királynak tartom, és bármikor képes vagyok újranézni. Látványos, vicces, hangulatos alkotásokról van szó. Idén új trilógia kezdődött, amely A kihalás kora alcímmel rendelkező produkcióval indult útjára a héten. Bay azt ígérte, hogy egy sötétebb atmoszférával bíró, keményebb sztori tárul majd a nézők elé, ha jegyet váltanak a filmre, és hogy ezt az állítását megerősítse, a direktor le is cserélte a komplett korábbi szereplőgárdát (mármint az emberi fronton). És a hangulatváltás ígéretét valóban valóra váltja az új film, és nem rossz összességében a játékidő szűk három órája, de mindettől függetlenül A kihalás kora mégis a franchise eddigi leggyengébb része lett.

A 2011-es év elhozta a közelmúlt egyik legnagyobb, és vita nélkül legfontosabb filmes meglepetését. A The Raid: Redemption jól láthatóan felhelyezte Indonéziát a mozgóképművészet térképére, és bemutatása óta minden idők egyik, ha nem a legütősebb akciófilmjeként él a műfaj rajongóinak emlékezetében. A mesterien megkoreografált, szégyentelenül durva akciójelenetek dömpingje valóságos paradicsomként szolgál az ilyesfajta szórakozásra vevő közönségréteg számára. Gareth Evans író-rendező a sikert látván természetesen azonnal nekiállt a folytatásnak (ráadásul csendben már készül egy amerikai remake is, de erről inkább hallgassunk, amíg még tudunk), ami idén Berandal alcímmel került bemutatásra.

Ezúttal kettő frissnek mondható DVD-megjelenésről lesz szó. Mindkettő meglepetés, a különbség annyi, hogy míg az egyik pozitív értelemben hökkent meg, addig a másik óriási csalódást okoz.

A Lego-kaland (2014)

Az írás spoileres!

Nyilvánvaló, hogy sokan egy legyintéssel elintézték ezt a filmet, amikor értesültek róla, hogy adják a mozik a világ egyik, ha nem a legnépszerűbb (nem virtuális) játékának mozis adaptációját, és a legtöbben valószínűleg a családban rohangáló törpeterroristák nyomására váltottak jegyet a produkcióra. Majd kerekre tátották a szájukat, hiszen A Lego-kaland a legszínvonalasabb animációs film Az őrzők legendája óta. Főhősünk, Emmet talán a legsablonosabb legofigura. Egyszerű építőmunkás, akinek pozitív világszemlélete beteges méreteket ölt. Aztán egy átlagosnak induló napon kiderül, hogy Emmet valójában kiválasztott, akinek nem más a feladata, mint a gonosz Business elnök megállítása, aki három nap múlva elhozza a világvégét. Az izgalmas kaland során Emmet felfedezi magában az egyéniséget, és rájön, hogy nem feltétlenül az a jó, amit mások mondanak, és a saját gondolatoknak mindennél fontosabb jelentőségük van. Egyszerűen elképesztő, ahogy a cselekményvezetés kezdetben megteremti a fantasztikusan magával ragadó, igényes káoszt, ahol kezdetben látszólag semminek sincs értelme, egyedül a felhőtlen szórakoztatás a cél. És ezt a célt az alkotók mindennemű bűntudat nélkül pipálhatják ki, hiszen a különböző Lego-világok összemosása veszettül jól működik a filmben, az elborult poénokon kicsik és nagyok egyaránt rengeteget tudnak nevetni. Ám ha itt megállna a dolog, akkor ez a mű nem lenne több egy hétköznapi, szórakoztató, "egynek elmegy" animációnál. De a készítők továbbmennek, és filmjüket mögöttes tartalommal, egyáltalán nem sablonos, hanem tényleg fontos, igényes, és mindenkor aktuális mondanivalóval töltik fel. Az egyéniség fontosságának hangsúlyozásával engem kilóra megvettek, a játékidő második felében kibontakozó történetháttérrel pedig egyenesen lenyűgöztek. Oké, az nyilvánvaló, hogy itt egy kisgyerek játszik a legoval, másképp nem is lehet megmagyarázni a káoszt, de ahogy ez a szál kibontakozik, és előkerül az apa-fiú kapcsolat, ráadásul mindennemű feszültséget nélkülöző tálalásban, az valami fantasztikus. Végezetül annyit még le kell szögezni, hogy a karakterek nagyon jól működnek. A prímet természetesen Batman viszi, aki az igazi Denevérember szöges ellentéte, de pont ezért érvényesül tökéletesen a filmben. A filmben, amiről már most kijelenthető, hogy az év meglepetése. 9/10. 

Habár az utóbbi néhány epizódban Daenerys szálán már láthattuk megjelenni az ötödik regény történéseit is, összességében ez az évad, ahogy az előző is, A tűz és jég dala ciklus leghosszabb, harmadik könyve alapján készült, melynek címe Kardok vihara. Nekem ez a mű a kedvencem a széria darabjai közül, hiszen rengeteg fontos és érdekes fordulópontot tartalmaz. Akik olvasták a regényt, nyilván előre tudták, vagy legalábbis nagy százalékban képesek voltak megsaccolni, hogy ezen fordulópontok közül melyeket fogja bemutatni a Trónok harca negyedik évadzárása. Valóban pörgős rész volt, tele csavarokkal.

Bár két nap alatt szerintem már mindenki megnézte a tizedik részt, de aki esetleg mégsem, az vigyázzon, mert az írás SPOILERES!

Igen, a magyar forgalmazó részéről rendkívül csúnya dolog volt, hogy a címben kiemelte a TED-et. Ejnye-bejnye...

Na, most, hogy lefutottuk a kötelező nyitókört, amit egy eme filmről szóló cikk elejéről nem szabad lehagyni, ejtsünk néhány szót Seth MacFarlane 2012-es rendezéséről. A Ted egyértelműen az utóbbi évek egyik legjobb vígjátéka, hiszen a Family Guy humorvilágának élőszereplős moziba való átültetése ennél jobban aligha sülhetett volna el. Remek karakterek, elképesztően beteg poénok, és természetesen popkulturális utalások tömkelege. Ez volt a Ted, ami annyira jól sikerült, hogy természetesen esély sem volt rá, hogy MacFarlane következő nagyvásznas produkciójával, az A Million Ways to Die in the West című filmmel felülmúlja az előző mozgóképet. Valóban nem olyan jó, nem annyira kreatív. De bőven megér egy-két megnézést, mert kétségtelenül vicces, és szórakoztató. Spoilerek vannak!

Mondjuk azt, hogy egy Jo Nesbo-regény terjedelme úgy ötszáz oldal ( persze, van amelyik négyszáz sincs, de akad olyan is, ami hosszabb 550-nél is). Ezt figyelembe véve nézzük végig a folyamatot, ami végbemegy, amikor a Norvég Krimikirály egy művét olvassuk. Az első száz oldalon Nesbo elrabol. De olyan erővel ránt magával és kebelez be, hogy a menekülésre hangyányi esély sincs. A második százon Nesbo levonszol a pincébe, majd a plafonról lógó, pislákoló lámpaégő halovány fényének centrumába helyezett, kényelmetlen székhez kötöz, hogy mozdulni se bírjál. A harmadik etapban megkínoz, összevissza ver, hogy szinte ne is láss a fájdalomtól. Aztán megvillan a penge, a lámpa fénye egy pillanatig visszatükröződik az acél felületéről, és utána már ott van a gyomrodban a kés. Amit Jo Nesbo vágott beléd, és amit aztán kegyetlenül meg is forgatott. Végül, amikor az utolsó oldalakhoz érsz, Nesbo kidob a kocsijából egy elhagyatott sikátor közepén, gondosan odafigyelve arra, hogy egy mocskos, hugyos, patkányszaros pocsolyába érkezz. Utána elhajt. Magadra hagy a gondolataiddal, és a tapasztalataiddal.

És tudod mi az, ami még ennél is durvább? Az, hogy te ezt élvezed. De olyan kibaszott módon, mint a drogos a legelső heroinlövést... vagy a legelső violinlövést.

Oslo utcáin új az úr. A céltalanul a mulandó gyönyör nyomában loholó drogfüggőknek ugyanis már egy ideje nem a heroin a főistenük. Hanem a violin, ez a teljesen új, de minden korábbinál ütősebb anyag. A terjesztőt, a nagyfőnököt senki sem ismeri. Olyan, mint egy kísértet, láthatatlanul járja az északi pokol utcáit. Amikor az egyik violindílert holtan találják, hamar elkapják a tettest. A fiút, akinek bűnösségét egyértelművé teszik a bizonyítékok. Mindössze egyetlen ember van, aki száz százalékosan biztos a gyanúsított ártatlanságában. Ez az ember pedig nem más, mint a kívül-belül elmúlt, de soha nem távozó háborúk sebhelyeit viselő Harry Hole, aki három év távollét után tér vissza a veszedelem bölcsőjébe. Mert van egy dolog, ami képes őt hazahívni. A család. Mert Harry tudja, hogy a fiú nem lenne képes embert ölni. Tudja, hogy csak csőbe húzták. És azért jött, hogy ezt be is bizonyítsa. Mert a fiút, a gyanúsítottat, Oleg Faukének hívják.