Kérte: ThePretender

Mitől lesz valaki legenda? Mitől válik egy művész viszonyítási alappá, klasszikussá, alapműveltséggé? Azt hiszem, azt nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy konkrét recept nem létezik. Pontosan a változatosság a lényeg. Amikor az egy kaptafára készülő tucatalkotások, unalomig ismételt klisék, és egymást majmoló iparosok tengeréből kiemelkedik valaki, aki újat mutat. Forradalmat robbant ki, és ezidáig ismeretlen természetű erőt, energiát, és atmoszférát generál. A listára, ami a filmművészet ősidejében Georges Méliés nevével indult, mára már sok nagyszerű művész, valóságos géniusz véste fel magát. És volt ez a fickó, ez az olasz úriember, aki valami egészen maradandót, valami egészen nagyszerűt alkotott. Újra és újra. Mert amikor beült a rendezői székbe, a kamera előtt életre kelt a vadnyugat. Az igazi, a hamisítatlan vadnyugat.

Nincs konkrét recept. Soha nem is lesz. Mert a változás, az új áramlat megteremtése teszi az óriást. És Sergio Leone így vált legendává.

Rejtélyes idegen alakja bontakozik ki a sín túloldalán, miután a vonat továbbhaladt. A névtelen férfi (Charles Bronson) egyik kezében szájharmonikát, a másikban pedig pisztolyt tart. És mindkettőhöz nagyon ért. Indítékai némiképp ködösek, de az biztos, hogy célja nem más, minthogy a kegyetlen bandavezér és gyilkos, Frank (Henry Fonda) nyomára bukkanjon, majd ezt követően feltételezhetőleg végezni akar a férfival. Eközben a sivatag közepén kivégeznek egy teljes családot, az így magára maradt özvegy (Claudia Cardinale) pedig rövidesen igazán kényelmetlen szituációban találja magát, amelyben az érdekes módon tisztességes bandita, Cheyenne (Jason Robards), az általa csak Harmonikának elnevezett ismeretlen a vonatállomásról, és a gátlástalan Frank játsszák a főszerepeket.  

A forgatókönyvet Leone Sergio Donatival közösen írta. Az úriemberek a karakterekre helyezik a főhangsúlyt, a változatosan megválasztott figurákat teszik művük alapkövévé. A középpontban tökéletesen működik a névtelen, magányos, és kétségtelenül bosszúszomjas főhős, akire elég csak ránézni, tekintetéből azonnal láthatjuk az elszántságot, ami olyan erővel tombol benne, hogy gyakorlatilag kizárja a kudarc lehetőségét. És persze a főgonosz is tökéletes, hiszen Frank személyisége gyakorlatilag kimeríti a gonoszság fogalmát, hiszen a férfi kegyetlen, vérszomjas, és imád gyilkolni. Jill, az özvegy első blikkre elképzelhető, hogy kissé felesleges töltelékkarakternek hat, de a jobban belegondolunk, igenis szükséges volt egy ilyen erős női jellem beleszövése a szkriptbe, hiszen azon túl, hogy a figura nagyban színesíti a filmet, azt hivatott bemutatni, hogy a vadnyugat nem kizárólag a pisztolyhősöké, a banditáké, és a kocsmatöltelékeké. Cheyenne kifejezetten szimpatikus karaktere remekül helytáll, mint a súlyos sztori szükséges lazítóeleme, és a pénzhatalom oldalát erősítő Morton figurája is remekül el van találva.

A cselekményvezetés alapját a bosszú adja, ami érdekes módon úgy van végig jelen a produkcióban, hogy gyakorlatilag egyetlen szót sem ejtenek róla. De végig érezzük a vadnyugati vendetta utánozhatatlan hangulatát, ahogy megelevenedik, majd jelenetről jelenetre tombol, aztán pedig nagyot robban, amikor a film elérkezik a rendkívül hatásos fináléhoz. A Volt egyszer egy vadnyugat fő szimbóluma a szájharmonika, ami a mindenképpen beteljesülő vérbosszú jelentéstartamát csupán a mű végén ölti fel igazán közérthetően. Remek húzás az épülő vasút képének megjelenítése, ami jól szimbolizálja a rövidesen tovatűnő vadnyugat és a fokozatosan megjelenő új hullám kontrasztját. Maga a konkrét cselekményvezetés időnként kissé töredezett, nem mindig sikerül fenntartani a feszes tempót, de az ilyen azért előfordul még a legnagyobbaknál is.

Leone rendezői munkája fantasztikus. Stílusosan elnyújtott, ámde végtelenül hangulatos, és lenyűgözően kreatív módon megkoreografált közjátékai maradéktalanul rányomják a művész kézjegyét a produkcióra. Pont úgy, ahogy a nagyívű, részletgazdag fordulópontok, amelyek magával ragadják a nézőt, és megremegtetik annak lelkét. Leone mindenre odafigyel, tudja, mikor hova kell nyúlnia. Kifejezetten kiemelkedő a világítás rendkívül ötletgazdag felhasználása a különböző jelenetekben, amellyel a direktor elképesztő hangulatot generál. Meg persze ott van a zene, amit szintén tökéletesen alkalmaz Leone az elsőosztályú atmoszféra megteremtésében. Az mondjuk igaz, hogy némelyik jelenetet a kelleténél sokkal jobban túlnyújtja a rendező, így sajnos egy-két alkalommal unatkozunk, de egy két és fél órás film esetében ez sem olyan nagy tragédia.

Charles Bronson betonszilárd arcjátékkal hozza a bosszú által vezérelt, névtelen főhőst, és habár ennél tovább nem megy a színész, a karakter nem is igényel többet, hiszen egy érzelmileg kiüresedett, magányos harcosról van szó. Claudia Cardinale mondjuk úgy, elsőosztályú díszlet a filmben, azonban különböző, érzelemkifejezésre tett kísérletei rendszerint kudarcba fulladnak. Henry Fonda természetesen elképesztően király a főgenya szerepében. Csak úgy árad belőle a gonoszság, és a gátlástalanság. Fonda legenda titulusához illően parádézik a filmben, a néző hátán futkos a hideg, amikor a színész egész képet betöltő arcán egyszer csak elkezd megjelenni az a hátborzongató mosoly. Mert akkor már tudjuk, hogy hamarosan valaki meg fog halni.

Ennio Morricone zenéje ezúttal is maga a zsenialitás. A legendás zeneszerző (ej, mennyi legenda van ebben a filmben) egyik legismertebb munkájáról van szó, és nem is véletlenül, hiszen a rendkívül kreatív, csodálatosan megkomponált dallamok szinte azonnal beleivódnak a néző lelkébe. A szájharmonika kimért hangulatfokozásától kezdve, a dinamikus dallamokon át, egészen a lenyűgözően melankolikus főtémáig minden tétel megkérdőjelezhetetlen telitalálat. Ennio Morricone zenéje ezúttal is hiánytalanul kelti életre a vadnyugat szellemét.

Sergio Leone amúgy meglepően kicsike életművéből kétségtelenül A jó, a rossz, és a csúf a legnagyobb mestermű, de szorosan mögötte büszkén baktat a Volt egyszer egy vadnyugat. Egy igazi, meghatározó, klasszikus bosszúfilm. 9/10.