Ezúttal kettő frissnek mondható DVD-megjelenésről lesz szó. Mindkettő meglepetés, a különbség annyi, hogy míg az egyik pozitív értelemben hökkent meg, addig a másik óriási csalódást okoz.

A Lego-kaland (2014)

Az írás spoileres!

Nyilvánvaló, hogy sokan egy legyintéssel elintézték ezt a filmet, amikor értesültek róla, hogy adják a mozik a világ egyik, ha nem a legnépszerűbb (nem virtuális) játékának mozis adaptációját, és a legtöbben valószínűleg a családban rohangáló törpeterroristák nyomására váltottak jegyet a produkcióra. Majd kerekre tátották a szájukat, hiszen A Lego-kaland a legszínvonalasabb animációs film Az őrzők legendája óta. Főhősünk, Emmet talán a legsablonosabb legofigura. Egyszerű építőmunkás, akinek pozitív világszemlélete beteges méreteket ölt. Aztán egy átlagosnak induló napon kiderül, hogy Emmet valójában kiválasztott, akinek nem más a feladata, mint a gonosz Business elnök megállítása, aki három nap múlva elhozza a világvégét. Az izgalmas kaland során Emmet felfedezi magában az egyéniséget, és rájön, hogy nem feltétlenül az a jó, amit mások mondanak, és a saját gondolatoknak mindennél fontosabb jelentőségük van. Egyszerűen elképesztő, ahogy a cselekményvezetés kezdetben megteremti a fantasztikusan magával ragadó, igényes káoszt, ahol kezdetben látszólag semminek sincs értelme, egyedül a felhőtlen szórakoztatás a cél. És ezt a célt az alkotók mindennemű bűntudat nélkül pipálhatják ki, hiszen a különböző Lego-világok összemosása veszettül jól működik a filmben, az elborult poénokon kicsik és nagyok egyaránt rengeteget tudnak nevetni. Ám ha itt megállna a dolog, akkor ez a mű nem lenne több egy hétköznapi, szórakoztató, "egynek elmegy" animációnál. De a készítők továbbmennek, és filmjüket mögöttes tartalommal, egyáltalán nem sablonos, hanem tényleg fontos, igényes, és mindenkor aktuális mondanivalóval töltik fel. Az egyéniség fontosságának hangsúlyozásával engem kilóra megvettek, a játékidő második felében kibontakozó történetháttérrel pedig egyenesen lenyűgöztek. Oké, az nyilvánvaló, hogy itt egy kisgyerek játszik a legoval, másképp nem is lehet megmagyarázni a káoszt, de ahogy ez a szál kibontakozik, és előkerül az apa-fiú kapcsolat, ráadásul mindennemű feszültséget nélkülöző tálalásban, az valami fantasztikus. Végezetül annyit még le kell szögezni, hogy a karakterek nagyon jól működnek. A prímet természetesen Batman viszi, aki az igazi Denevérember szöges ellentéte, de pont ezért érvényesül tökéletesen a filmben. A filmben, amiről már most kijelenthető, hogy az év meglepetése. 9/10. 

Műkincsvadászok (2014)

Nem is tudom, hogy volt-e már balszerencsém ehhez hasonló, brutálisan nagy negatív csalódáshoz. Még a Die hard ötödik része sem vágott ennyire gyomorba. George Clooney rendezése igaz történetet mesél el néhány erősen nyugdíjaskorú műértőről, akik a II. világháború alkonyán elkezdik keresztbe-kasul járkálni a különböző háborús színtereket, és céljuk nem más, mint a nácik által eltulajdonított műalkotások visszaszerzése. Az idő szorítja őket, hiszen Hitler kiadta a parancsot, hogy halála esetén semmisítsék meg az összes elrabolt műkincset. Az alapsztori természetesen remek kiindulópont, ám a forgatókönyv olyan szinten nem hoz ki belőle semmit, hogy a méretes kudarcot látván sírni támadna kedvünk. A Műkincsvadászok elképesztően unalmas. A cselekmény nem több kusza összevisszaságnál, rendszertelen eseménykavalkádnál. A karaktereket nem ismerjük meg eléggé, poénból pedig kevesebb van, mint békés westerosi területből. Azt hiszem háromszor tudtam felnevetgélni a mű nézése során. Való igaz, hogy a háttérben a háború minden borzalma jelen van, illetve a kultúra és a művészet fontosságának hangsúlyozása is kap némi teret, de végső soron mindez a tartalmi töltet elsikkad a vállalhatatlanul pocsék forgatókönyv által teremtett érdektelen, dögunalmas atmoszférában. Tény, hogy Clooney időnként összerak egy-két jól kinéző jelenetkoreográfiát, de a legtöbbször csontszáraz, jellegtelen képsorokat komponál. A színészi játékok sem kiemelkedőek. Clooney és Damon helyett akár Józsi és Karcsi is játszhatnák a legfontosabb szerepeket, Jean Dujardin irritáló, mint mindig, Bill Murray játéka pedig olyan szinten mocsokszar, hogy az már szinte vicces. Egyedül John Goodmant lehet valamennyire megdicsérni, de azért ő sem erőlteti meg magát túlzottan. Az mindenesetre nem kétséges, hogy a zene fantasztikus. Összességében nézve azonban ez a film nem ér el többet annál, minthogy nekem újra és újra ugyanaz a kérdés járjon a fejemben. Amikor a stúdió fejesei megtekintették a készre vágott anyagot, valóban elégedett bólintás kíséretében küldték moziba ezt a förmedvényt, vagy inkább belenyugodtak a ténybe, hogy habár az emberek csalódottak lesznek, legalább a pénzüket otthagyják a mozik jegypénztárainál? 4/10.