HOLNAP, AZAZ VASÁRNAP ÉJFÉLIG MÉG VÁROM A KÉRÉSEKET AZ OLVASÓI HÉTRE IDE!
MÉG JÖHETNE NÉHÁNY LISTA, AKIT ÉRDEKEL A DOLOG, BÁTRAN ÍRJON!
Szabályosan tűkön ülve vártam a legújabb Die hard-filmet, aminek okán a törzsgyökeres akciórajongók valószínűleg naponta ötször imát mormoltak Hollywood felé fordulva, hogy legalább még azt a napot érjék meg, amikor láthatják mindenki kedvenc New York - i hekusának, a páratlanul laza John McClanenek legújabb vérgőzös kalandját. Így teltek a hónapok, mígnem végül elérkezett a Drágább, mint az életed premierjének napja, és megkezdődött a negatív kritikák áradása. Kicsi beszartam, tény, ami tény, mert azt gondoltam, hogyha John Moore és a többiek ezt most tényleg ennyire elcseszték, akkor az egy valóban fájdalmasan kihagyott ziccer. Persze, igyekeztem nyugtatni magamat, mert volt már rá példa, hogy a közvélemény és a kritikák által utált filmek nekem bejöttek ( Colombiana, Max Payne ). Ám az új Die hard esetében személyiségem eme lenyűgözően egyedi varázsa cserben hagyott. Moorenak és Willisnek üzenem, hogy ha nem is annyira, mint ahogy sokan mondják, de ez tényleg gáz lett.
Ez nem Die hard. Ez csak a dicső és imádott szériának, melynek eddigi négy része egytől egyig remekül sikerült, valami hihetetlenül erőltetett utánzata. Az előző négy részt és a Drágább, mint az életedet összevetve csupán a főszereplő Bruce Willis személye egyezik meg, utóbbiban minden más csupán rosszul sikerült másolata az eredeti stílusnak. McClane ezúttal Moszkvába érkezik, hogy elidegenedett fiát kimentse a szarból, ennyi a történet, és ez nem is lenne baj egy Die hard-filmben. A probléma máshol van. Kezdetnek említeném John Moore rendezőt, aki mellett én még akkor is kitartottam, amikor a Max Payne miatt mindenki a máglyára kívánta. Ám most módszeresen szúrja el az összképet, nem mással, mint a nagy totálok állandó alkalmazásával. Gondoljunk csak bele, mennyi filmet forgattak itt, nálunk. Sokat, ugye? Egy ilyen produkcióra sem tudok visszaemlékezni, ahol a rendező ne ügyelt volna gondosan arra, hogy a néző belefeledkezve a produkcióba tényleg elhiggye, hogy a forgatókönyvben megírt helyszínen játszódik a cselekmény. És Moore mit csinál? Állandóan érezteti velünk, hogy a forgatás Budapesten zajlott. A magyar szemnek nyilván jóval feltűnőbb, de minden bizonnyal a külföldi nézőknek is, hogy ez kicsit sem Moszkva. Persze, alapból mindenki tudja, hogy nem az orosz fővárosban zajlott a forgatás, de ahogy már említettem, egy jó rendező ezt eltudná feledtetni a nézőkkel. Ám Moore inkább nagy totálokat nyom be például a Hősök teréről, ugyan már!
A következő pont a szövegkönyv. Ugye, az előző részben minden rajongó pampogott, amiért Bruce a korhatár besorolásból kifolyólag nem bazdmegolt minden második percben. Mintha az író Skip Woods és Willis egyszerűen csak be akarnának mutatni a fanyalgóknak, ezúttal bizony káromkodik McClane, viszont olyan szinten erőltetett, izzadtságszagú módon, hogy fáj hallgatni. Nincs benne az a spontán jóízűség, mint mondjuk a harmadik részben, csupán muszáj-hatású az egész. Viszont meg kell hagyni, hogy az ominózus yippi-kay-yay mondat azért ütős, jókor süti el Willis. Aztán itt vannak még a poénok, amikkel szintén hasonló a helyzet. Papírszagúak, semmi spontaneitás nincsen bennük. Willis az előző filmekben sokszor improvizálva oltott, ám most vagy nagyon rosszul csinálja, vagy egyszerűen csak a bemagolt szöveget nyomja. Persze, tisztelet a kivételnek, néhány beszólás azért tényleg üt. A cselekmény nem egy nagy durranás, egyedül a film vége felé érkező fordulat tetszett komolyabban. Az apa-fia kapcsolat kiépítése is csak néha sikerül, bár akkor azért igen erőteljes, ám többnyire kudarcot vall.
Bruce Willis megfáradt. Ez amennyire nem látszik A feláldozhatók 2.-ben, annyira kiütközik a Drágább, mint az életedben. Olyan érzésem volt, mintha Willis az egészet csak muszájból csinálná, a pénz kedvéért. Semmi lelkesedést vagy beleélést nem mutat. Lehet, hogy ő sem szerette Mooret, hiszen annak idején hangoztatta, hogy ismét Len Wisemant látná szívesen a rendezői székben. McClane fiát a Spartacus első, Vér és homok című évadából ismerhető Jai Courtney próbálja alakítani, de munkája kimerül az erőltetett keménykedésben. A mellékszereplők között sincs egy pislákoló fénypont sem. Radivoje Bukvic és Sebastian Koch még csak nem is erőlködnek, pontosabban előbbi igen, de ezzel csak azt éri el, hogy az utóbbi évek talán legklisésebb gonosz karakterét kelti életre. Egyedül Yuliya Snigirnek tudunk megbocsájtani a szépsége miatt.
Kamuztam, amikor azt írtam, hogy minden másolat hatását kelti a filmben, ugyanis a látványra ez nem igaz. Már az előző részben is az elsöprő akcióké volt a főszerep, és az elsöprő, monumentális zúzdák ezúttal is megvannak, a gond a főszereppel van. Ugyanis, habár szemkápráztató például a filmeleji maratoni autósüldözés, vagy a helikopteres finálé, összességében rém kevés az akció, és ez elkeserítő. Ugye a köztes időt kéne a poénkodásnak kitöltenie, de ez a fentebb kivesézett okok miatt nem működik, illetve az a bizonyos apa-fia lelkizés sem kéne.
A tényleg ütős akcióknak sikerül felhúzniuk a film összszínvonalát, valamint Willist, hiába kelletlen, még mindig élvezet nézni gépfegyverrel a kezében, úgyhogy egy 6/10-est kap végül.
