A 2011-es év elhozta a közelmúlt egyik legnagyobb, és vita nélkül legfontosabb filmes meglepetését. A The Raid: Redemption jól láthatóan felhelyezte Indonéziát a mozgóképművészet térképére, és bemutatása óta minden idők egyik, ha nem a legütősebb akciófilmjeként él a műfaj rajongóinak emlékezetében. A mesterien megkoreografált, szégyentelenül durva akciójelenetek dömpingje valóságos paradicsomként szolgál az ilyesfajta szórakozásra vevő közönségréteg számára. Gareth Evans író-rendező a sikert látván természetesen azonnal nekiállt a folytatásnak (ráadásul csendben már készül egy amerikai remake is, de erről inkább hallgassunk, amíg még tudunk), ami idén Berandal alcímmel került bemutatásra.

Rama (Iko Uwais) nem sokkal a pokoli rajtaütés után ismét kutyaszorítóban találja magát. Főnöke ugyanis meggyőzi, hogy vállaljon el egy igazán kockázatos megbízást, ami annyit takar, hogy főhősünknek be kell épülnie a legbefolyásosabb alvilági szervezetbe, méghozzá úgy, hogy barátságot köt a trón várományosával, Ucoval (Arifin Putra). A hiteles beépülés után kezdődik az igazi pokol, amelyben fontos szerep jut a korrupciónak, az alvilági háborúnak, és a bosszúnak is.

Evans nyilvánvalóan úgy érezte, hogy az egy helyszínes non-stop zúzda receptjét nem használhatja fel még egyszer, így ezúttal valami egészen mást alkotott. Ezúttal nem az akcióké, hanem a történeté a főszerep. Míg az első részben az alibi sztori szakította meg rövidebb időszakokra a kegyetlen zúzást, addig itt pont fordított a helyzet. Az akciójelenetek szakítják meg a történetvezetés folyamát. Ez két okból volt rossz döntés. Egyrészt azért, mert a nézők a lehengerlően megkoreografált akciókra várva ülnek le a film elé, és az első rész után merik azt remélni, hogy ugyanúgy megállás nélkül kapják majd a durvulást, mint a 2011-es produkció esetében. Ám így kisebb csalódás a végeredmény, ami az előző műhöz képest jóval kevesebb akcióval szolgál, attól függetlenül, hogy a játékidő ezúttal nem kevesebb, mint ötven perccel hosszabb. A másik ok pedig az, hogy a történet kivitelezése sem sikerült a legjobban. A tankönyvből szedett, ezeréves sablonok mindennemű újítás nélküli felhasználása, a rengeteg időhúzás, és a cselekmény bosszantó kiszámíthatósága rendesen megrongálja az alkotás élvezeti faktorát. Érzésem szerint Gareth Evans ezúttal annyira újat, annyira mást akart mutatni, hogy végül csak egy lejárt szavatosságú tucattörténetet tudott produkálni. Az az igazság, hogy közel sem kellett volna ezt ennyire túlbonyolítani. A börtönös képsorokat nézve biztosra vettem, hogy az egész játékidő a rabok világában fog játszódni, és ebben a keretben kerül elmesélésre a sztori, ám ezt a blokkot úgy tíz perc alatt le is tudja a szkript. És nem ez az elsődleges baj, hanem az, hogy a mérhetetlenül sablonos cselekmény a kelleténél sokkal jobban el van nyújtva, ráadásul Evans nem képes eldönteni, hogy a történet melyik vonulatára fektesse a fő hangsúlyt. A bosszúszál például egyáltalán nem teljesedik ki, mintha az író-rendező megfeledkezett volna róla a film végére, a stábtagok pedig basztak szólni neki. Mindennek tetejébe a történetvezetés időnként átláthatatlanná válik, és előkerül az Akkor most ezek kicsodák? kérdés is.

Azért rendezői oldalról nézve Evans sokkal jobban helytáll, mint íróiról. A vágási munkálatokat is magára vállaló direktornak nemegyszer sikerül felfokoznia a drámai jelenetek hangulatát. Evans az átható, a nézőt beszippantó atmoszférát maximális precizitással, részletgazdag jelenetkoreográfiákkal éri el. Való igaz, hogy minden remekül megkomponált jelenetre jut kettő időhúzó unalomtenger, de úgy néz ki, hogy ez az ár, amit meg kell fizetnünk a faszán összerakott képsorokért.

Igen, a két és fél órás játékidőhöz mérten kevés az akció, de azért így is kapunk rendesen zúzdát az arcunkba. És ezen jelenetek minősége az, ami nem változott az első részhez képest. A Berandal akciójelenetei ugyanis istenkirályak! Gareth Evans elképesztő átgondoltsággal, fantáziadúsan rendezi meg az észvesztő bunyókat, amelyekben többek között Iko Uwais (útban az új Jackie Chan titulus felé) és Yayan Ruhian (aki más karakter bőrében előfordult az első részben is) fantasztikus mozdulatait, tiszteletre- és elismerésreméltó harcművészeti tudását csodálhatjuk meg. Nagyívű, hosszú, magával ragadó harcoknak örülhetünk, és természetesen mérhetetlen, naturálisan ábrázolt erőszaknak. Bár azért az első film valamelyest keményebb és véresebb volt. A filmben látható akciójelenetek királya egyértelműen a bunyóval vegyített autósüldözés, ami attól függetlenül üt óriásit, hogy igazság szerint még mostanra se tudtam összerakni, ki üldözött kit. Persze a videojáték-utánérzést keltő finálé is elképesztő, és ez a húszperces blokk már egyértelműen a Redemptiont idézi.

A Berandal elődjéhez képest több teret hagy a színészi játékok kibontakozására. Iko Uwais hitelesen hozza a főhőst, bár azért nem volt túl nehéz dolga (oké most nyilván a drámai alakításra gondolok, nem a veszettül elragadó bunyókra). Yayan Ruhian kifejezetten meglepő néhány jelenetében, hiszen igencsak ügyesen kelti életre a megtört gyilkológép figuráját. A prímet színészi játék tekintetében azonban egyértelműen Arifin Putra viszi, aki kissé tenyérbemászó figurájának bőrében rendkívül hihetően alakít, nagyfokú átélést prezentál.

Sajnos a Berandal, ha nem is messze, de elmarad a Redemptiontől. Pont az újító szándék sodorta a sablonosság csapdájába Gareth Evans író-rendezőt, aki a harmadik részben remélhetőleg visszatér az első filmben használt, egyszerű, de ütős(ebb) recepthez. 7,5/10.