Árulás. Mondhatnánk azt, hogy az egyik legsúlyosabb bűn, de talán nem is ez a legjobb jelző. Inkább helytálló, ha úgy nyilatkozunk, hogy az árulás a legfontosabb bűn. Fontos, mert képes alapjaiban változtatni egész világokon. Kicsi, néhány fős univerzumokon ugyanúgy, ahogy a komplett bolygón. Olyan jelenség ez, ami kikezdi a bizalmat, megszünteti a másik félbe vetett hitet, sőt, gyökerestül gyomlálja ki azt. Képes egy szemvillanás alatt eltörölni szerelmet, szövetséget, barátságot a létezés síkjáról, hogy aztán ezek a megszüntetett kapcsolatok a feledés, a kudarc sötétségébe merüljenek. Azért írtam le a fenti néhány gondolatot, mert Mundruczó Kornél filmje az árulásról szól. A Fehér isten alapkoncepciója ugyanis nem más, mint az ember, aki elárulja a legjobb barátját.

Az van, hogy a következő után nincs tovább. Legalábbis úgy 9-10 hónapig, hiszen a jövő heti, valószínűleg elképesztően ütős epizóddal befejeződik a Trónok harca negyedik évada. Már bejelentették a következő kettő szezont, ám ezzel együtt szárnyra kapott az a híresztelés is, hogy hetedik felvonás nem lesz. Eléggé szkeptikus voltam ezzel a felütéssel kapcsolatban, de tekintetbe véve, hogy ebben a szezonban mennyire gyorsan halad előre a történet, nincs kizárva, hogy valóban be lehet fejezni a hatodik évaddal. Persze, Martin még jön kettő, valószínűleg szintén 1000 oldalas terjedelem körül mozgó regénykével, de ugyanakkor természetesen az évadon belüli epizódok számának növelése sincs kizárva. Na de egyelőre ne foglalkozzunk a jövővel, bízzunk a készítőkben, hiszen bizonyították már elégszer, hogy elbírják ezt a fantasztikus és óriási ciklust.

Most foglalkozzunk inkább Havas Jonnal meg az őrzők legendájával...

Az író, aki nem tud hibázni. A norvég fenegyerek, aki egymás után, megállás nélkül ontja magából a lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb mesterműveket. Jo Nesbo. És a főhős, aki tulajdonképpen nem is hős. Annál sokkal összetettebb figura. A kortárs szórakoztató irodalom egyik, ha nem a legemberközelibb alakja. Az alkoholista rendőr, akinek lelkét éjjel-nappal a bűntudat, a szomorúság, és a múlt cincálja. Akire a világnak mégis szüksége van. Mert léteznek olyan szörnyetegek, akiket az átlagember nem képes megállítani. Olyan rémek, akik csak őrá várnak. És habár teste és lelke egyaránt tiltakozik ellene, Harry Hole újra harcba száll a gonosz ellen. Ahogy mindig is tette.

A Leopárd valamivel a Hóember után játszódik. Az ügy után, amelynek központi figurája térdre kényszerítette Oslót, és aki ellen Harry minden korábbinál lélekölőbb háborút vívott. Nem volt kérdés, hogy el kell hagynia a szörnyű emlékekkel terhes csatateret. Harry Hole Hongkongban lel menedékre, már amennyire a hitelezők elől való bujkálás, az ópiumtól való függés, és a napról napra élés összeegyeztethető a menedék fogalmával. Kaja Solness, a fiatal norvég rendőrnő nehezen tudja hazacsábítani a romokban heverő ex-főtisztet. Végül Harry igent mond, amikor megtudja, hogy az apja otthon haldoklik. Hazatér. És a következő háború máris kezdetét veszi. A brutális kegyetlenséggel meggyilkolt áldozatok között látszólag nincsen összefüggés, ám ahogy Harry egyre jobban beleássa magát az ügybe, úgy kezdenek szaporodni a nyomok, a részletek, amik végül olyan szövevényes, de mégis tökéletesen logikus képpé állnak össze, amit tényleg csak az olyan zsenik tudnak kiötleni, mint amilyen Jo Nesbo is.

Tudom, hogy a napokban kissé pang a blog, de semmi ok a pánikra, hiszen csak arról van szó, hogy nagyban dolgozom a július elejére időzített olvasói hét cikkein, így kevesebbet tudok az aktuális posztokkal foglalkozni. Persze, azért igyekszem, Trónok harca például mindenképp lesz, de egy-egy egyéb bejegyzés is ki fog kerülni. Ez a június most ilyen lesz, de hát ez az olvasói hétért meghozandó áldozat.

Köszi a megértést!

Rémesen száguld előrefelé a Trónok harca, fogynak az epizódok. Ennek egyszerre örülünk is, hiszen minden részben nagy lépésekben halad előre a sztori, de azért ott van bennünk, hogy ha ennek vége, akkor megint jön tíz hónapnyi várakozás az ötödik szezon kezdete előtt. A múlt héten nem volt friss epizód, így legalább csigázódhattunk egy kicsit. Most azonban már könyörtelenül megérkezett a nyolcadik rész, és hozta magával a félelmet, a vért, és a gyomorforgató sokkhatást.

A cikk tartalmazza az előző (4X07) rész végének leírását!

Gyorsan, mohón faltam be a Harry Hole-széria első hat kötetét, és haladtam is volna tovább, de gondoltam, egy kissé felcsigázom önmagamat, így A megváltó befejezése után tartottam egy kis szünetet (ezzel meg ezzel), de most ismét visszatértem az alkoholista rendőrnyomozóhoz, akiről lassacskán teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy kedvenc regénykarakteremként tartom számon. A sorozat hetedik kötetét, a Hóembert, ismét rekordidő alatt faltam fel, és ebben még a vizsgaidőszak sem tudott megakadályozni. Jo Nesbo most sem tudott hibázni, ez a könyv fantasztikus!

A tél küszöbén toporgó Oslóra leesik az első hó, ami soha nem látott borzalmat hoz magával. A Hóembert, hiszen a média ezt a nevet adja a városban feltűnő sorozatgyilkosnak, aki családanyákat rabol el, a tett helyszínén pedig hóembert épít. Nem sokkal a gyilkosságok kezdete előtt Harry Hole levelet kap. A gyilkos felvette vele a kapcsolatot, mielőtt tevékenykedni kezdett. Így veszi kezdetét a gyomrában tomboló vadkutyákkal, és az önutálattal viaskodó főhős eddigi talán legdémonibb küzdelme. A helyszín ismét a hullaszagú szélviharban remegő, vérben ázó Oslo.

Az egyszer biztos, hogy nem Jo Nesbo fog első számú turistalátványosságot csinálni norvég hazájából, ugyanis Oslo a Hóemberben rémisztőbb, mint bármikor a széria korábbi regényeiben. Az író sötét, életveszélyes, koromfekete, és jéghideg színfalak együtteseként festi le a norvég fővárost. Olyan helyként, ahol kudarcra és bánatra ítéltetett lelkek kóborolnak vérben és halálban gázolva, miközben az utcák könnyben áznak. Ez a hely nem biztonságos, ez a város gyakorlatilag maga a földi pokol. Valóban, az oslói környezet az eddigi könyvek közül ebben kapja a legnagyobb hangsúlyt.

Akár a Különvélemény is lehetett volna az a film, amire azt mondjuk, hogy na ez volt az első produkció az igényes Tom Cruise-sci-fik sorában. Oké, hogy ez a kijelentés tulajdonképpen most is ugyanúgy helytálló, de mivel már több, mint egy évtized eltelt Spielberg jövőbelátó ügynökös-menekülős műve óta, nem tűnik olyan komolynak az állítás. Sokkal inkább nevezhetjük a Feledést a folyamat elindítójának. A sort a Doug Liman rendezésében készült A holnap határa folytatja, amit a későbbiekben remélhetőleg további kiváló mozgóképek követnek.

Azért amikor az IMDB-n egy sorozatepizód több, mint kétezer ember értékelése alapján kereken 10, azaz tíz pontot ér, vagyis ha minden igaz, minden szavazó a maximális pontot adta rá, akkor az értékelésnek valószínűleg van alapja. Akkor tényleg valami ritka jó dologról lehet szó. A szóban forgó epizód Bryan Fuller sorozatának, a Hannibal második szezonjának fináléja. A tizenharmadik epizód, a 2X13, ami vérben fürödve, esőben ázva hagy minket magunkra hosszú időre, mert messze van még a harmadik évad.

„Hát így ér véget a világ… Nem egy nagy durranással, hanem lihegéssel.”

Amikor hírét vettem, hogy bemutatják a Stephen King regénye alapján készülő tévésorozatot, A Búra alatt című showt, kezdett megfogalmazódni a fejemben, hogy csak el kéne már olvasni a monumentális, kétkötetes, összesen közel 1600 oldalt számláló óriásregényt. Jelenleg szünet van a széria első két évada között, én pedig nemrég befejeztem a könyvet. Hamarosan nekiveselkedek az első szezonnak, de előtte még írásba foglalom A Búra alatt, mint irodalmi mű rám gyakorolt hatását.

A történet színtere egy amerikai kisváros, Chester's Mill. A lakosok közül jóformán mindenki ismer mindenkit. Újonc a közösségben az iraki veterán, Dale Barbara, becenevén Barbie. Miután a volt katona összetűzésbe keveredik a város másodtanácsosának fiával - James - Nagy Jim - Rennie titulusa szerint a városka második embere, ám az első tanácsos Andy Sanders csupán Rennie dróton rángatott bábuja -, Barbie kénytelen a város elhagyása mellett szóló döntés meghozatalára. Már így is több szerencséje volt a vártnál, hiszen a rendőrkapitány neki adott igazat, és nem a férfira támadó suhancoknak. Ám mielőtt Barbie elérné a városhatárt, valami történik. Nem sokkal előtte az úton egyik pillanatról a másikra kettészakad egy mormota, egy repülőgép pedig lezuhan, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Ugyanis leereszkedett a Búra, ami mostantól kezdve elzárja Chester's Millt a külvilágtól. A lassan épülő Pokolban ármánykodás, életveszély, és baljós atmoszféra kezd kibontakozni. Tragédiák sora veszi kezdetét, miközben Rennie megpróbál előnyt kovácsolni a helyzetből, az indulatok pedig elszabadulnak.

Az X-Men indította el a szuperhősfilmek lavináját, és ezért A kívülállóknak örök hálával tartozunk. Ahogy az első filmet megrendező Bryan Singernek is, aki nem hagyta magára a franchiset egy produkció után, hanem megrendezte a talán még jobb X2-t. Ezután elköszönt, és átadta a rendezői széket Brett Ratnernek, aki korrekt filmmel zárta az ellenállást és a mutánscsapat bemutatkozó trilógiáját. Ezután érkezett Rozsomák első önálló filmje, amit sokan utálnak, de én személy szerint a széria egyik legjobb darabjaként tartom számon. Ami viszont ezután jött, azt bárcsak eltudnám felejteni. Matthew Vaughn viccet csinált az X-Menből, Az elsőket kb. annyira tudom X-Men filmnek nevezni, mint Logant Fark... bocs, nem megy. Eztán visszatért Rozsi újabb saját filmjében, egy kifejezetten király darabban. És most James McAvoyék és Patrick Stewarték történetét összemosták, ezzel az egyik legnépszerűbb X-képregénytörténetet valósítva meg a filmvásznon. Nagyon vártam Az eljövendő múlt napjait.

Kacérkodtam a gondolattal, hogy ez lehet az év filmje. És pontosan ezért csalódtam.