Árulás. Mondhatnánk azt, hogy az egyik legsúlyosabb bűn, de talán nem is ez a legjobb jelző. Inkább helytálló, ha úgy nyilatkozunk, hogy az árulás a legfontosabb bűn. Fontos, mert képes alapjaiban változtatni egész világokon. Kicsi, néhány fős univerzumokon ugyanúgy, ahogy a komplett bolygón. Olyan jelenség ez, ami kikezdi a bizalmat, megszünteti a másik félbe vetett hitet, sőt, gyökerestül gyomlálja ki azt. Képes egy szemvillanás alatt eltörölni szerelmet, szövetséget, barátságot a létezés síkjáról, hogy aztán ezek a megszüntetett kapcsolatok a feledés, a kudarc sötétségébe merüljenek. Azért írtam le a fenti néhány gondolatot, mert Mundruczó Kornél filmje az árulásról szól. A Fehér isten alapkoncepciója ugyanis nem más, mint az ember, aki elárulja a legjobb barátját.

Amikor a tizenkét éves Lili (Psotta Zsófia) édesanyja Ausztráliába utazik, a kislány kénytelen átmenetileg hentesüzemben dolgozó édesapjához, Dánielhez (Zsótér Sándor) költözni keverék kutyájával, Hagennel együtt. Nem sokkal korábban azonban érvénybe lépett egy rendelet, amely arra kötelezi a kutyatartókat, hogy esetleges korcsaikat jelentsék be, és fizessenek utánuk különadót. Mint kiderül, rengeteg ember szívéhez a pénztárca közelebb áll, mint a kutya, az állítólagos legjobb barát, így a keverékek sorban kerülnek vagy ki az utcára, vagy a menhelyekre, amely falai mögött a híresztelések szerint sorban altatják el azokat a kutyákat, akiket nem tudnak más gazdáknál elhelyezni. Dániel szintén nem akar fizetni a kutya után, és mit sem törődve lánya tiltakozásával, kidobja Hagent valahol egy főút mellett, és továbbhajt. A magára maradó kutya veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe keveredik, miközben Lili megállás nélkül keresi kedvencét szerte a városban.

Tulajdonképpen ez nem más, mint A majmok bolygója: Lázadás magyar módra, kutyákkal. Mivel azonban a kutyák tényleg ősidők óta vannak jelen mellettünk, mint legjobb barátaink, az alapkoncepció valamivel erősebb lesz, mint a majmok esetében, hiszen ezúttal, a bizalom sérülésével, vagy inkább teljes megsemmisülésével egy valóban régi szövetség bomlik fel. A forgatókönyv remekül keveri a lázadás, a csalódottság, a bizalmatlanság, és elsősorban természetesen az árulás motívumait, ezzel generálva egyfajta tökéletesen szomorú alaphangulatot a történet mögé. A lényeg természetesen az ember, ez az undorító mocsok szar, ami valami rendkívül morbid isteni vicc csattanójaként meghódította a világot, hogy aztán mindennemű tisztelet, az alázat csírája nélkül viszonyuljon a természethez, a tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő faj kötelességeihez, és az olyan pengeélen táncoló értékekhez, mint a szeretet, és a barátság. Kutya kerül szembe emberrel, felsőbbrendű az elnyomottal, erős a gyengével, béke a háborúval. Mindez a pazarul levezetett folyamategyüttes könnyen rávezethető társadalmi viszonyokra, emberek közti elnyomásra, rasszizmusra, értelmetlen gyűlölködésre.

A cselekményvezetés elsősorban a Hagen-szál esetében bravúros, ugyanis valóban változatos, ténylegesen borzalmas út vár a kutyára, amely kétségbeesett kóborlással kezdődik, meneküléssel és vérengzéssel folytatódik, majd eszelős, dühös tombolásba torkollik. Lili történetében is van potenciál, kár, hogy eme történetvonulat végső soron eléggé kiszámítható, és kissé fantáziátlan. De összességében persze nem rossz, a bulijelenet például egészen jól szemlélteti a mai tizenéves tömegek enyhén szólva sem példaértékű éjszakai életét, és ez valóban olyan üzenet, amit nem lehet elég sokszor közvetíteni. A film elején szétváló két szál találkozása a mű végén pedig egészen lenyűgöző, precíz írói munka eredménye.

Mundruczó Kornél rendezői munkája az, ami végső soron igazán maradandóvá teszi a Fehér istent, hiszen a direktor a szkript által megteremtett remek alapot elképesztően ütős hangulati körítéssel tálalja, és filmjét nem restelli telerakni tomboló érzelmekkel, és a játékidő múlásával egyre haragosabban őrjöngő feszültséggel. Mert igen, a fokozatos feszültségfokozás, a töltés szintezése, a higgadt vihar előtti csendet képező bevezetés, az igazságtalanság gyűrűztetésével dühítő történet, majd a nézőt hidegrázással eltöltő finálé és a csodálatos befejezés olyan pazar egészet alkot, olyan letaglózó atmoszférát teremt, aminek okán nem szégyen, hogyha időnként könnyek szöknek a szemünkbe. Habár néha sok a kamerarángatás, összességében elismerésreméltó az operatőri munka, főleg Hagen jeleneteinél, hiszen a kutya-főhőst fantasztikus beállításokban csodálhatjuk meg. Nem feledkezhetünk meg a finálébeli tömeges kutyajelenetekről sem, hiszen valóban lenyűgöző ahogy a közel kétszáz kutyával felvett képsorok magával ragadják és egyben halálra is rémisztik a nézőt. Egyedül az idiótán mozgó statiszták rondítanak bele az összképbe, nem értem, hogy Mundruczó miért nem tudta őket jobban megkoreografálni, arról meg már inkább nem is ejtek szót, hogy az a hat-hét futkorászó, de inkább kocogó emberke közel sem adja vissza a budapesti nyüzsgés valóságát. De hogy ezt a paragrafust ne negatívummal zárjam, azért még leírom, hogy a remek zenei betétek alkalmazása elsőosztályú hangulatfokozó eleme a Fehér istennek, tényleg jól működik a muzsika a filmben.

A színészi játékok minőségileg némiképp hullámzóak. Psotta Zsófiától, első színészi próbálkozásként, tizenkét évesen kifejezetten lenyűgöző a bemutatott teljesítmény. Nem kétséges, hogy érződik a tehetség jelenléte a főszereplőn, a lány kifejezetten hibátlanul mutatja be arcával a különböző érzelmeket, bár való igaz, hogy a hangjátékot sokszor elrontja, így időnként, sajnos elég gyakran, erőltetett mellékíz kerül a levesbe, de mondom még egyszer, az összkép kifejezetten elismerésreméltó. Zsótér Sándor összességében nem rossz, bár néha ő is az erőltetettség hibájába esik. A különböző mellékszerepekben rövidebb időre feltűnő színészek és színésznők kifejezetten jól helytállnak.

Persze, a prímet egyértelműen Hagen viszi. Le a kalappal mind a trénerek, mind a Hagent életre keltő kutyák előtt (merthogy ketten voltak). Valóban sikerült megoldani, hogy az állatok játszanak a kamerának, és én el sem tudom képzelni, hogy ez milyen horribilis mennyiségű időt és energiát igényelhetett, de a végeredmény lehengerlő. Lehengerlő, hiszen érezzük a Hagenen kezdetben eluralkodó ijedelmet és határozatlanságot, majd az elvadulás teremtette káoszt, végül pedig a düh által uralt érzelmi tombolást. Volt már olyan film, amiben egy kutya lejátszotta az emberi szereplőket? Na, most már biztosan van.

És végül, a nemcsak hogy gyönyörű, de ráadásul elképesztően kreatív zárójelenetben a békés egymás mellett élésre formált igény, a nyugalom megteremtése iránti vágy legyőzi a dühöt és a haragot, majd a fantasztikus zárókép egyenrangúságot hirdető üzenetet közvetít, mielőtt Mundruczó Kornél remekműve végleg elköszönne a nézőtől.

Az Isteni műszak kapcsán összekétballábaskodott elemzésem végén azt írtam, hogy ne legyünk telhetetlenek, nem kell több, mindössze évente egy, egyetlenegy hasonlóan minőségi magyar mozi. Az idei már meg is van. 9/10.