Az író, aki nem tud hibázni. A norvég fenegyerek, aki egymás után, megállás nélkül ontja magából a lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb mesterműveket. Jo Nesbo. És a főhős, aki tulajdonképpen nem is hős. Annál sokkal összetettebb figura. A kortárs szórakoztató irodalom egyik, ha nem a legemberközelibb alakja. Az alkoholista rendőr, akinek lelkét éjjel-nappal a bűntudat, a szomorúság, és a múlt cincálja. Akire a világnak mégis szüksége van. Mert léteznek olyan szörnyetegek, akiket az átlagember nem képes megállítani. Olyan rémek, akik csak őrá várnak. És habár teste és lelke egyaránt tiltakozik ellene, Harry Hole újra harcba száll a gonosz ellen. Ahogy mindig is tette.

A Leopárd valamivel a Hóember után játszódik. Az ügy után, amelynek központi figurája térdre kényszerítette Oslót, és aki ellen Harry minden korábbinál lélekölőbb háborút vívott. Nem volt kérdés, hogy el kell hagynia a szörnyű emlékekkel terhes csatateret. Harry Hole Hongkongban lel menedékre, már amennyire a hitelezők elől való bujkálás, az ópiumtól való függés, és a napról napra élés összeegyeztethető a menedék fogalmával. Kaja Solness, a fiatal norvég rendőrnő nehezen tudja hazacsábítani a romokban heverő ex-főtisztet. Végül Harry igent mond, amikor megtudja, hogy az apja otthon haldoklik. Hazatér. És a következő háború máris kezdetét veszi. A brutális kegyetlenséggel meggyilkolt áldozatok között látszólag nincsen összefüggés, ám ahogy Harry egyre jobban beleássa magát az ügybe, úgy kezdenek szaporodni a nyomok, a részletek, amik végül olyan szövevényes, de mégis tökéletesen logikus képpé állnak össze, amit tényleg csak az olyan zsenik tudnak kiötleni, mint amilyen Jo Nesbo is.

A cselekményvezetés már-már pofátlanul tökéletes. Nesbo a sorozat leghosszabb regényében minden korábbinál több részlettel dolgozik, és ezeket a különböző apróságokat precíz átgondoltsággal szórja szét a történet sodrában, és mivel ez már a sorozat nyolcadik kötete, a tapasztalt olvasó nem is próbálja idejekorán összerakni a teljes képet. Helyette inkább hagyja, hogy a jelenkor krimiirodalmának egyik legnagyobb alakja, valóságos géniusza, feszes tempóban, izgalmas tálalásmódban evezve vezesse végig a történeten, amiben semmi sem az, aminek elsőre látszik. Szinte hallani lehet, ahogy a háttérből kiszűrődik Nesbo kárörvendő vihogása, miközben hidegvérrel, kíméletlenül vezet félre bennünket, hogy aztán az utolsó 110 oldalon minden korábbi tapasztalatot átértékeljen, és végül egy olyan elképesztően feszült, kegyetlen, sötét hangulatú, és brutális finálét teremtsen, amibe garantáltan beleremeg az olvasó.

A szerző nem nyugszik bele abba, hogy regénye csak és kizárólag a gyilkossági nyomozásról és Harry belső viaskodásáról szóljon. Fontos cselekményszál ugyanis  a rendőrség gyilkossági osztálya és a KRIPOS (ami a norvég Nemzeti Nyomozó Iroda) között dúló hatalmi harc, ami alaposan megnehezíti a főhős munkáját. Eme végtelenül izgalmasan megkomponált történetvonulatnak az alkalmazása még feszültebbé, még pörgősebbé, még izgalmasabbá, még magával ragadóbbá teszi a regényt.  

Harry Hole az egyértelmű oka annak, amiért ezeket a regényeket sorban, sorozatként kell olvasni, nem pedig összevissza. Nesbo ugyanis könyvről könyvre egyre mélyebben ássa bele magát Harry karakterébe, és amikor már azt hinnénk, hogy a figura minden titkát ismerjük, olyan szegletek kerülnek elő, amelyek létezését eddig még csak nem is sejtettük. Biztos hülyén hangzik, de engem ez az öntörvényű, démonaival küzdő figura kissé emlékeztet Jack Bauerre a 24-ből. Ezúttal is egy olyan emberről van szó, aki egyvalamihez ért igazán, ám pont ez az a dolog, ami ellehetetleníti őt attól, hogy normális életet élhessen. Továbbá ott van a külvilág felől érkező állandó hálátlanság, a köszönet hiánya is, ami az olvasót talán még jobban marja, mint magát a főhőst. Persze, Harry figurája azért még megvan spékelve az alkoholizmussal, és a tomboló bűntudattal (ami Jacknél is jelen van, de azért nem ennyire). A főtiszt démonai ezúttal minden korábbinál nagyobb erőkkel támadnak, és az álmatlan éjszakákon, és a szürke nappalokon egyaránt visszatérnek a múlt kísértetei. A Vörösbegy (amelyre fantasztikusan, és amúgy nagyon merészen utal vissza a szerző a Leopárd fináléjában), a szakállas medúza, a bangkoki borzalom, az emberi formát öltő ágymatrac, és természetesen a Hóember, akinek az alakja rendkívül ügyesen van beleszőve a sztoriba. Nesbo tisztában volt vele, hogy előző könyvében olyan fantasztikus gonoszt alkotott, akitől nem lehet egyszerűen elbúcsúzni, akit vissza kell hozni, mert a karakter energiája nemes egyszerűséggel annyira erős, hogy hiánya kifejezetten zavaró lenne. És ahogy így, egy regénnyel később Nesbo még egyszer, de ezúttal már végleg elvarrja a Hóember-szálat, az a mozzanat valami fantasztikus.

Ezúttal fontos szerep jut Harry apjával való kapcsolatának, ami a regény elképesztően érzelmes vonulata, a főhősben eddig nem ismert lelki csatornákat nyit meg, és ezzel csak még fájdalmasabbá teszi a sorsát. Elképesztő, hogy Nesbo mennyire erőteljesen, és mennyire sokrétűen képes prezentálni azt a mérhetetlen erejű szenvedést, ami Harryt sújtja. Valahol már kegyetlenség az író részéről, hogy rendszerint ennyire csúnyán elbánik főhősével, de persze ezt most még véletlenül se tessék negatívumként felfogni, hiszen pont ez a merész hozzáállás teszi Harry Holét fantasztikus, mérhetetlenül magával ragadó, lenyűgözően érdekes regényalakká.

Elsőosztályú a kontraszt, és a párhuzam ami a kongói háborús övezetek és a hóviharban tengődő norvég pusztaság között húzódik. Az egyik meleg, a másik hideg, az egyikben sok az ember, a másik kihalt. És mégis, mindkettő életveszélyes, mindkettő megnevezetlen borzalmat rejt magában. A Leopárd-szimbólum szintén fantasztikus eleme a regénynek, és külön kiemelendő az a folyamat amelynek során a történet végére átértékelődik ez a kép, ez az átvitt értelem. Mert tulajdonképpen ki is a Leopárd?

És a mestermű végén, az utolsó tizenöt oldalon érkezik a csodálatos levezetés. A feszültséget felváltja a nyugalom. A hajszát az elgondolkodás. A szenvedést a melankólia. A könnyed tálalású, de mégis fajsúlyos filozofálgatás pedig könnyen megkönnyeztetheti az olvasót.

Asszem, nyolcregénnyi tapasztalat elég ahhoz, hogy kijelentsem: Jo Nesbo a kedvenc íróm. Harry Hole pedig a kedvenc regényhősöm. Merthogy a Leopárd mestermű, az nem vitás. 9,5/10. Ahogy az összes korábbi rész is. És ahogy reményeim szerint a maradék kettő is.