Akár a Különvélemény is lehetett volna az a film, amire azt mondjuk, hogy na ez volt az első produkció az igényes Tom Cruise-sci-fik sorában. Oké, hogy ez a kijelentés tulajdonképpen most is ugyanúgy helytálló, de mivel már több, mint egy évtized eltelt Spielberg jövőbelátó ügynökös-menekülős műve óta, nem tűnik olyan komolynak az állítás. Sokkal inkább nevezhetjük a Feledést a folyamat elindítójának. A sort a Doug Liman rendezésében készült A holnap határa folytatja, amit a későbbiekben remélhetőleg további kiváló mozgóképek követnek.
Cage őrmester (Tom Cruise) nem az az igazi, a bőrét vásárra vivő katona. Sokkalta inkább szereti a háborús propaganda zsánerét művelni, ami nem is csoda, hiszen az emberiséget kihalással fenyegető idegen faj, a mimicek érkezése előtt reklámszakember volt. Azonban az emberi erők utolsó nagy esélyeként számon tartott hadművelet okán őt is a frontvonalba helyezik. Cage ettől pánikba esik, és, habár ez túl későn tudatosul benne, megkísérli a dezertálást. Ennek eredményeképpen másnap bilincsbe verve ébred az egyik angliai támaszponton, ahonnan másnap reggel indul a többiekkel együtt a háborúba. Cage természetesen nem bírja sokáig, hiszen semmi tapasztalata nincs, de magával viszi a halálba az idegen lények egyik úgynevezett alfáját, akinek a vére bekerül a főhős szervezetébe. Cage, rögtön azután, hogy meghal a csatatéren, újra felébred a támaszponton. Kezén a bilincs, és a nap kezdődik elölről. És ez megismétlődik vagy egymilliószor, ennek eredményeképpen pedig a nemrégiben még gyáva férfira hárul a feladat, hogy megmentse az emberiséget a kipusztulástól.
Az adott napot újraélős történetsémának kétségtelenül az Idétlen időkig a fő zászlóhordózója, pedig nem is egy kiemelkedő mű, persze, jó film, de sosem értettem, hogy mitől ANNYIRA jó. Ezúttal nem az éjfélt ütő óra pecsételi meg a főhős sorsát, hanem a halál. Tom Cruise minden egyes elhalálozása után felébred. A forgatókönyv ügyesen navigál a kockázatos, és sok veszélyt magában rejtő sztori hullámai között. A cselekmény változatos, kezdetben sok a humoros szituáció, később pedig egymást sorjázzák az izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetek. Néhány zavaró logikai bakit sajnos sikerül véteni, de ezeken, ha nem akarunk minden áron házsártoskodni, azért túl lehet lépni. A zárójelenetben lefolytatott kis kavarásra könnyen ráfoghatnánk, hogy értelmetlen, de én inkább nevezném gondolkodásra sarkallónak. A holnap határa mindössze annyiban gyengébb a Feledésnél, hogy ezúttal elmarad az erőteljes tartalmi üzenet, a készítők inkább biztosra mennek.
Doug Liman nem próbál semmiféle filmművészeti forradalmat kirobbantani, szintén inkább biztosra megy, de az hétszentség, hogy az akciójelenetek megkoreografálásának terén nagyon odatette magát a direktor. A parton zajló háborús jelenetek kompozíciója szemet gyönyörködtető (külön kiemelném a legelső alkalmat, amikor egy rövidebb vágatlan képsor keretein belül követhetjük a zuhanó főhőst), a helikopterkörnyéki zúzda se semmi, és a finálé is rendkívül ütős. A fényképezés szép, a beállítások elképesztőek, olykor még a lélegzetelállító jelző használata sem túlzás. Egyszóval a látványvilág remek.
Látszik, hogy Tom Cruise nem szokott ilyen beszari, biztos túlélésre játszó karaktereket alakítani, hiszen kezdetben nem tud megfelelően viszonyulni a figurához, és eléggé túljátssza a szerepét. Ahogy Cage fejlődik, úgy lesz a főszereplő játéka is egyre hitelesebb. Itt fontos megemlíteni, hogy tényleg eléggé szépen kigondolt karakterfejlődés megy végbe a produkció során. Emily Blunt szép, játéka jó, és habár ezentúl semmi plusz nem rejtőzik, valahogy nem is vágyunk többre. A fontosabb mellékszerepekben Brendan Gleesont és Bill Paxtont láthatjuk.
Izgalmas, látványos, ahol kell, ott vicces, szóval összességében remek szórakozást biztosító film A holnap határa. 8/10.
