„ Annak ellenére, ami történt, a Föld mégis az otthonom. ”
Amióta a Batman: Arkham Asylum című zseniális játékban hallottam, ahogy Madárijesztő velőtrázó angol szinkronnal kimondja, mind hangzása, mind pedig széleskörű felhasználhatósága miatt kedvenc angol szavammá vált az oblivion. Kezdetnek ennyi pont elég is volt...
A blog eddigi legszarabb bevezető szövege után lássuk, hogy miről is szól Joseph Kosinski saját képregénye alapján készített sci-fije! Főhősünk Jack Harper ( Tom Cruise ), aki nyitómonológjában rögtön el is meséli nekünk, hogy 2077-et írunk, a Földet pedig valamikor az elmúlt évtizedek alatt idegen lények támadták meg, akik először a Holdat pusztították el, majd az emberiség otthonát szemelték ki célpontul. Az emberiség megnyerte a háborút, ám a bolygó lakhatatlanná vált, így mindenki áttelepült a Titán nevű holdra. Jack ötéves küldetését másodmagával az elnéptelenedett bolygó valamikor az USA-nak otthont adó vidékein végzi, a maradék űrlényre vadászó drónokat javítja. A küldetés előtt, biztonsági okokból minden emlékét törölték. De akkor mégis mért van az, hogy olyan korokról álmodik, amelyekben ráadásul még nem is élhetett?
Kosinski tökéletes választás volt a direktori szerepre. Lehet, hogy gyakrabban kéne az eredeti szerző kezébe adni a gyeplőt, vagy legalább bevonni őt a munkálatokba, hiszen a képregényalkotó rendező végig magabiztosan irányítja a produkciót. Látszik, hogy pontosan tudja, mit akar elmesélni a történettel, tökéletesen érzi az általa megteremtett világ minden rezgését.
Nem csak Kosinski miatt járunk azonban jól, hogyha jegyet váltunk a Feledésre, hanem példának okáért Claudio Miranda operatőr is okot ad az elégedettségre. Ennyire pazar fény-árnyék játékot nagyon ritkán látni, simán egy lapon emlegethető a Pi életében látott csónakos jelenettel ( ja, azzal a bizonyossal ), annyi különbséggel, hogy itt többször is gyönyörködhetünk ebben a megoldásban, bár sajnos nem izgalmasabb, hanem átvezető jellegű jelenetek közben. Meg kell még említeni, hogy ennyire pazar nagy totálokat már nagyon régen nem láttam. Grafikailag eleve tökéletesen el vannak készítve a romos épületek, de ahogy ezeket egész vásznas méretet öltve látjuk, az valami csodálatos. Az elpusztult világ maradványai még egy poszt-apokaliptikus látomásban sem hatottak ennyire szépnek. Hasonló filmeknél ritka, de itt az kívánjuk, hogy, ha legalább egy kis időre is, de bárcsak ott lehetnénk, és Tom Cruisesal ( na jó, nem feltétlenül vele ) motorozhatnánk a sivatag által már félig betemetett híd tartópillérei között. Emellett más miatt is kívánunk hasonlókat, ugyanis a produkcióban különösen nagy hangsúlyt kap a nyugalom. Az embermentes Föld legnagyobb ajándéka. A csönd, a béke, amit nem szennyez be sem szmog, sem háború. Jack fakunyhója a nyugalom szigete az egyre érthetetlenebb körülmények tengerében.
Tom Cruise igazából nem rossz, hozza a kötelezőt. Arcjátéka néha félresiklik, de összességében menti a helyzetet az, hogy nagyon látszik rajta, hogy szerette ezt a szerepet. Na meg persze az is, hogy ötvenegyedik évében simán eladhatná magát harmincasnak is, ez azért eléggé tiszteletreméltó. Olga Kurylenko nem is lenne annyira vészes, de egyszerűen annyira bátortalan, hogy elveszi saját maga elől a lehetőséget. Néha-néha megcsillan benne valami, de aztán hamar visszazuhan, mintha megijedne a benne létező tehetség lehetőségétől. Morgan Freeman sajnos nagyon kevés teret kap, és ez nem csak neki rossz, hanem az erőteljes lehetőségeket magában rejtő karakterének is.
A gyönyörű, hangulatfokozó zene mellett a forgatókönyv precíz cselekményvezetését is ki kell emelni. Sok író esik a kapkodás hibájába, mintha attól félnének, hogyha gyorsan nem pörgetik fel az eseményeket, akkor a nézők elhagyják a mozitermet. Kosinski és kollégái azonban egyáltalán nem foglalkoznak ezzel, lassabb tempóban viszik előre a történetet, ezáltal időt hagyva a nézőknek a látottak maximális feldolgozására. Kosinski rendezői szerepkörében még jobban ki tudta mélyíteni ezt a magatartást. Meglepő, hogy mennyire kevés akciójelenet van a filmben. Erőteljesebb zúzás csak egy-kettő akad, a készítők sokkal inkább fókuszáltak a drámára, egy kicsit talán túlzásba is vitték. Komolyabb fordulat kettő van a filmben, amik közül az elsőt úgy a játékidő harmadik percében kitaláltam, és ez eléggé zavart is, ám a második már kellően meglepett, egyáltalán nem számítottam rá. Persze, nem kell ennyivel beérnünk, hiszen több kisebb csavar is tarkítja a cselekményt. A végén pedig Kosinski egyértelművé teszi a film végleges, örök érvényű mondanivalóját:
Nincsenek halhatatlan emberek, ám akadnak olyan halhatatlan érzelmek, amelyek bármilyen pusztító erőnél hatalmasabbak. 8,5/10.
