Mondjuk azt, hogy egy Jo Nesbo-regény terjedelme úgy ötszáz oldal ( persze, van amelyik négyszáz sincs, de akad olyan is, ami hosszabb 550-nél is). Ezt figyelembe véve nézzük végig a folyamatot, ami végbemegy, amikor a Norvég Krimikirály egy művét olvassuk. Az első száz oldalon Nesbo elrabol. De olyan erővel ránt magával és kebelez be, hogy a menekülésre hangyányi esély sincs. A második százon Nesbo levonszol a pincébe, majd a plafonról lógó, pislákoló lámpaégő halovány fényének centrumába helyezett, kényelmetlen székhez kötöz, hogy mozdulni se bírjál. A harmadik etapban megkínoz, összevissza ver, hogy szinte ne is láss a fájdalomtól. Aztán megvillan a penge, a lámpa fénye egy pillanatig visszatükröződik az acél felületéről, és utána már ott van a gyomrodban a kés. Amit Jo Nesbo vágott beléd, és amit aztán kegyetlenül meg is forgatott. Végül, amikor az utolsó oldalakhoz érsz, Nesbo kidob a kocsijából egy elhagyatott sikátor közepén, gondosan odafigyelve arra, hogy egy mocskos, hugyos, patkányszaros pocsolyába érkezz. Utána elhajt. Magadra hagy a gondolataiddal, és a tapasztalataiddal.

És tudod mi az, ami még ennél is durvább? Az, hogy te ezt élvezed. De olyan kibaszott módon, mint a drogos a legelső heroinlövést... vagy a legelső violinlövést.

Oslo utcáin új az úr. A céltalanul a mulandó gyönyör nyomában loholó drogfüggőknek ugyanis már egy ideje nem a heroin a főistenük. Hanem a violin, ez a teljesen új, de minden korábbinál ütősebb anyag. A terjesztőt, a nagyfőnököt senki sem ismeri. Olyan, mint egy kísértet, láthatatlanul járja az északi pokol utcáit. Amikor az egyik violindílert holtan találják, hamar elkapják a tettest. A fiút, akinek bűnösségét egyértelművé teszik a bizonyítékok. Mindössze egyetlen ember van, aki száz százalékosan biztos a gyanúsított ártatlanságában. Ez az ember pedig nem más, mint a kívül-belül elmúlt, de soha nem távozó háborúk sebhelyeit viselő Harry Hole, aki három év távollét után tér vissza a veszedelem bölcsőjébe. Mert van egy dolog, ami képes őt hazahívni. A család. Mert Harry tudja, hogy a fiú nem lenne képes embert ölni. Tudja, hogy csak csőbe húzták. És azért jött, hogy ezt be is bizonyítsa. Mert a fiút, a gyanúsítottat, Oleg Faukének hívják.

Az általam eddig elolvasott kilenc Harry Hole-könyv közül a Kísértet kissé kilóg. Nesbo ezúttal kissé más szempontból közelít a történethez, másfajta hangulatot teremt, másképpen mesél. Szomorúbban. Igen, még a korábbiaknál is szomorúbban. Sokkal szomorúbban. És a tökéletesen megkomponált, az olvasó vérébe, agyába, szívébe, és lelkébe beleivódó búskomor atmoszféra jelenti a könyv első számú védjegyét. Kezdetben a sztori érdekfeszítően, de nyugodtan halad előre, később azonban megváltozik a tempó, és sok lesz a vér és a borzalom. Nagyon sok. De egyvalami nem változik. Az alaphangulat. A búskomorság. Az mindig ott van. Elsősorban ettől lesz ez a regény különleges, ettől válik egyedivé.

Az oslói drogvilág megalkotása nemes egyszerűséggel lehengerlő. A mocsok, a szürkeség, az utcákon kóborló, kiüresedett lelkek fájdalma mindennemű sallang nélkül, a maga lecsupaszított, pokoli valójában mutatja be a keménydrog-paradicsom világát. Ahol a szerencsétlenek gondolkodása, tervezése csak a következő adag megszerzéséig terjed, ahol minden vágy és cél a heroin, vagy esetünkben a violin köré csoportosul. Tökmindegy, hogy Nesbo éppen milyen időjárási viszonyokat ír le, az érzékelésünk nem változik, hiszen az író olyan hiteles nyomoruniverzumot prezentál, hogy az olvasás közben magunk elé képzelt világban sosem süt a nap. De ugyanakkor nyugodt éjszaka sincsen. Csak szürkeség és félhomály. Mint egy patkánylyukban. Vajon az igazi írói zsenialitás abban (is) rejlik, hogy a művész képes egy gazdag nagyvárost úgy bemutatni, hogy arról egy rágcsáló odúja jusson eszébe az olvasónak? Lehet benne valami. 

A cselekményvezetés, ahogy korábban már említettem, kezdetben lassan csordogál, és maximálisan alárendeli magát a szomorú hangulatnak. Ez egy előkészítő, alapozó fázis, amelyben megismerjük a részleteket, és hagyjuk, hogy ez a valamiképpen új, eddig ismeretlen Nesbo-energia a bőrünk alá ivódjon. Aztán bonyolódnak a szálak, és a történet egyre akciódúsabb lesz. Eddig is akadtak ilyen jellegű jelenetek a sorozatban, de most tényleg meglepően sok a tűzpárbaj, és a vérengzés. Nagyon jó a párhuzamos szál, a haldokló naplója, amelyben az áldozat, Gusto, akinek alakja köré az egész könyv épül, elmeséli ismeretlen apjának a sztorit, ami ily keserűen ér véget. A szokottnál egy kissé korábban kezdenek el záporozni az ütősebbnél ütősebb fordulatok, amelyek természetesen alaposan meghökkentik az olvasót. A végső nagy csavar, legalábbis amit annak hiszünk, igazából, ahogy azt realizáljuk olvasás közben, végig nyilvánvaló volt, ám a szerző szokásához híven pazarul terelte el a figyelmünket. Ám a valódi csavar ezután érkezik. Nagy szemét ez a Nesbo, de a lehető legjobb értelemben. És akkor ne feledkezzünk meg a patkányanya mellékszáláról sem, ami tökéletesen simul bele a cselekmény egészébe, és valódi jelentését csak a könyv végén értjük meg. Persze, nem véletlenül, hiszen pontosan ez volt az író szándéka.

Harry Hole megváltozott. Keményebb lett, durvább, gátlástalanabb. Valóban érződnek rajta a megvívott harcok nyomai, a visszafordíthatatlan kár, a mélységes fájdalom. De ami miatt elsősorban más már a főhős, mint a korábbi regényekben, az a sorsához való viszonyulás. Ugyanis már az attitűdje sem ugyanaz. Belenyugodott. Tudja, hogy az ő osztályrésze a sötétség és a kín. Mert aki szörnyetegek levadászására született, annak nem lehet osztályrésze a boldogság. És ezúttal Harry kezdettől fogva személyesen is érdekelt az ügyben, hiszen tulajdonképpeni fiát kell megvédenie az igazságtalan büntetéstől. Mély fájdalom, marcangoló kín, olyan szenvedés, amit csak az igazi, önfeláldozó hősök bírnak elviselni. Ez a forrongó pokol uralja a főhőst, és ez a lelki alvilág teljesedik ki a regény elképesztően merész fináléjában.

Jo Nesbo tökéletesen kezeli a mellékalakokat is, mintegy általuk prezentálva a tragédiát, amiben a hős szenved, míg a patkányok, a mocskos, gusztustalan férgek dúskálnak az élvezetekben, és csodálatos boldogságban élik mindennapjaikat. Időként megrezeg a léc a talpuk alatt, de mindig megússzák.

A Kísértet fantasztikus regény, és már a kilencedik a sorban. Viszont a korábbiakhoz képest más. A szerkezet új, a hangulat új, Harry Hole új. A fájdalom új. De kell. Mert a kortárs krimiirodalom magasiskolája kell. Mint a drogosnak a következő heroinlövés... vagy a következő violinlövés. 10/10.