Igazságos-e az, hogy a törvény megvédi a gyerekbűnözőket a felnőtteknek járóval egyenértékű megtorlástól? Valóban lehet jogosan arra hivatkozni, hogy a tettes nem tudta, mit csinál, mert még túl fiatal, hogy felfogja az általa elkövetett borzalmak súlyát? Amikor a szülők elveszítik gyermeküket, nem érdekli őket, hogy nem egy ötvenéves férfi, hanem mondjuk egy tizenhárom esztendős kisfiú vette el legféltettebb kincsük fényét, életük értelmét. Viszont akkor létezik-e megnyugvás? Érezhetik-e valaha a szülők, hogy gyermekük gyilkosa megbűnhődött, amikor a törvény szerint ártatlan. Hiszen még túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja tettei súlyát. Ezen gondolatokból indul ki Tetsuya Nakashima pszichothrillerje, ami a játékidő előrehaladásával válik egyre összetettebb, filozófiai eszmefuttatásokra épülő történetté, kis híján igazi mesterművé.

Yuko Moriguchi ( Takako Matsu ) tanárnőként dolgozik, egészen addig, amíg úgy nem dönt, hogy abbahagyja az oktatást. Az osztályának tartott utolsó órán érdekes anyagot ad le a tizenhárom évesekből álló csoportnak. Elmeséli nekik személyes tragédiáját. A férfiről, akit szeretett, és aki teherbe is ejtette, kiderült, hogy HIV-pozitív. A nő ennek ellenére megszülte kislányát, aki szerencsére nem fertőződött meg. Azonban négy évvel később Moriguchi kislányát holtan találják egy medencében, minden jel szerint beleesett és megfulladt. Ezeket követően a tanárnő azzal folytatja, hogy gyermekének halála nem baleset volt, ugyanis idővel kiderítette, hogy a gyilkosságot kettő, a szóban forgó osztályba járó fiú követte el. Shuya Watanabe ( Yukito Nishii ) és Naoki Shimomura ( Kaoru Fujiwara ). Végül pedig közli, hogy mivel a törvény koruknál fogva egyáltalán nem bünteti az elkövetőket, ő maga veszi kezébe a dolgokat. Elárulja, hogy az óra kezdete előtt szerelme HIV-pozitív vérét fecskendezte mindkét fiú italába. Amit a fiúk mind megittak. Az utolsó cseppig.

A fenti bekezdés körülbelül a film első fél óráját foglalja magában, ez a szakasz egy rendkívül hosszú, ugyanakkor kicsit sem unalmas bevezető jelenetegyüttes. Ahogy a tanárnő természetellenesen higgadt monológja alakul, halad előre, úgy válik a légkör egyre feszültebbé, és amikor elárulja, hogy mit tett a fiúk tejébe, az igazából egyfajta korai csattanónak is beillik. Azonban még csak ekkor kezdődik el a mű.

A Confessions címét némiképp egyedi történetmesélési stílusáról kapta. Ugyanis a bevezető fél óra után egymás után hallgathatjuk meg a különböző szereplők nézőpontjait, vagyis a narráció rendkívül fontos eleme a filmnek, különösen azért, mert igazán színvonalasra sikeredett. Ahogy más és más aspektusokból újrajátsszák nekünk az eseményeket az alkotók, és ahogy fokozatosan bővül a részletek tárháza, úgy válik lassacskán egyre összetettebb élménnyé a film. Míg kezdetben valóban csak az a kérdés képezi a mű tartalmi töltetét, hogy vajon jogos-e a gyerekek törvény által meghatározott mentessége bűntény elkövetése esetén, a percek múlásával rengeteg más téma is előkerül. Korunk egyik legsúlyosabb, és felháborítóan rejtett problémája a gyerekek bántalmazása a különböző oktatási intézményekben. Ez fontos hangsúlyt kap a produkcióban. Az egymásra gyakorolt lelki terror maró hitelességgel kel életre, láthatjuk, ahogy az élettapasztalat hiányában még a felnőtteknél is szívtelenebb fiatalok képesek tönkretenni egy-két társuk életét annak érdekében, hogy ne ők kerüljenek a középpontba. Amikor kiderül a gyilkosok kiléte, kétoldalú üzenet jelenik meg a Confessionsben: Egyrészt láthatjuk, ahogy Shuyat, mint a gyilkost lelkileg kínozzák társai, hiszen az igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni vele, ezért ők veszik kezükbe a gyeplőt. Azonban túl hirtelen. A sok idióta kisgyereknek nem az a lényeg, hogy megbüntesse Shuyat, hanem az, hogy végre valamiért lehet ütni-vágni, és terrorizálni valakit, utólagos bűntudat nélkül. Aki azonban valóban büntet, az Moriguchi. Remekül megírt karakterről van szó, valahogy nekem gyakran John Kramer jutott róla az eszembe a Fűrészből, hiszen ritkán találkozunk olyan figurával, aki ennyire átlátja a teljes képet, és irányítja az eseményeket. Az ilyen karakterek valamiért a horror és a thriller kiváltságát képezik.

Rendkívül hatásos kontraszt vonódik a két tettes közé. Teljesen másképp hat rájuk a lelepleződés, és a HIV-fertőzés híre. Shuya látszólag magába zárkózik, ám ahogy fokozatosan előkerülnek a részletek, teljesen más megvilágításba helyeződik a fiú karaktere. Shuya személye kapcsán a zsenialitással foglalkozik a film, azzal az ijesztő ténnyel, hogyha a kivételes tehetség agresszióval, bosszúszomjjal, vagy őrülettel párosul, akkor az csak pokoli végeredményt szülhet. Naoki azonban a mentális világégés legmélyebb bugyraiba süllyed, és ahogy a teljes elmebeli összeomlást bemutatják az alkotók, azzal gyakorlatilag kiharapnak egy darabot a néző lelkéből.

Azonban nem tökéletes a filmbeli elemek adagolása, sőt, néha kifejezetten zavaróan kiegyenlítetlen. Nagyon jó, hogy ennyi mögöttes tartalmat vonultat fel a Confessions, csak ennek a film egy bizonyos, túlságosan hosszú szakaszában nem kéne átmennie filozófiai előadásba. Bizony, a finálét megelőzően akad egy jó 20-25 perces blokk, amelyben a cselekmény abszolút háttérbe szorul, és annyira előtérbe kerül a különböző jellemrajzok elemzése, hogy az események láncolatára alig bírunk odafigyelni, hogyha minden, amúgy tényleg nagyon mély gondolatot magunkba akarunk közben szippantani.

A vér. Soha sehol, semmilyen filmben nem láttam még olyat, hogy az alkotók ennyire zseniálisan kezeljék a vér használatát. Rendkívül ritka a produkcióban az ilyen brutálisabb jellegű jelenet, viszont amikor akad, akkor kegyetlenül hatásos. A rendező kiválóan használja ezt a horrorelemet eszközként annak érdekében, hogy a különbözőképpen, de egységesen összeomló lelki és mentális világok tragédiáját érzékeltesse.

Tetsuya Nakashima rendezői munkájánál maradva csak pozitív gondolataim vannak, hiszen tankönyvet lehetne írni erről a zseniálisan egyedi direktori teljesítményről. Az úr elképesztően tökéletes módon termeli az atmoszférát, és úgy irányítja az operatőröket, hogy azok kameráikkal minden részletre odafigyeljenek, semmit se hagyjanak ki. Ebből pedig felejthetetlen, és magával ragadó képek születnek, amelyeknek hatását a lassítások csak tovább fokozzák. Ám a hangulat még mindig nem lenne teljes, hogyha nem szólna megállás nélkül vagy a gyönyörű szép filmzene, vagy a tökéletesen összeválogatott betétdalcsokor egyik darabja. A vágás fantasztikus, és a fináléban visszafelé lejátszott képsor nemes egyszerűséggel katartikus hatású.

Ne feledkezzünk meg a színészi játékokról sem! A gárda fontosabb szerepeket betöltő tagjai remekelnek. Takako Matsu szinte már ijesztő, annyira hitelesen hozza a higgadt bosszúálló angyalt. Azonban a legnagyobb dicséretet a két főszereplő, a gyerekszínészek érdemlik. Yukito Nishii és Kaoru Fujiwara egyaránt példásan hiteles alakítást nyújtanak, lenyűgöző, pazarul bemutatott érzelmi töltetekkel gyarapított arcjátékot produkálnak.

Hosszú távon a bosszú témaköre tartja leginkább össze a Confessions történetét. A bosszú pillanata, ami akkor igazán édes, hogyha kellő tervezés, és megfelelő higgadtság előzi meg. A rendszeresen bevágott égbolt mintha csak a film sztorijának színtere lenne, a rajta rohanó, a kékséget, és a Napot eltakaró felhők pedig a bosszú tombolásának haragos csapásai. 8,5/10.