Vannak a filmvilágban olyan címek, karakterek, színészek, és egyebek, amiken és akiken generációk nőttek fel és nőnek fel jelenleg is. Halhatatlan, utánozhatatlan mesterművek és jelenségek, igazi legendák. Ennek a kategóriának az egyik legnagyobb képviselője Arnold Schwarzenegger pályafutásának egyik legkomolyabb sikerszerepe, a Terminátor. Az 1984-es első rész új színt hozott egyszerre két műfajba, a science fictionbe, és az akciófilmbe is, a majdnem tíz évvel később érkező folytatás, Az ítélet napja pedig nagy bravúrt produkálva túlszárnyalta elődjét, és elsősorban, de nem csak a CGI okán minden idők egyik legfontosabb klasszikusává vált. A harmadik körben még ott volt az Osztrák Tölgy, ám A gépek lázadása már nem mozgatta meg igazán a rajongókat, a gépháborúban játszódó Megváltás pedig szinte már antikedvenccé vált, pedig annyira azért nem volt rossz. És most megérkezett az újabb bőrlehúzás, mert a pénz nagyúr, és ez most talán garantált is, hiszen Schwarzenegger visszatér T-800-asként egy váratlanul kusza történettel bíró folytatásban. Az év egyik legrosszabb filmjére számítottam, kizártnak tartottam, hogy jó lesz.

Azok a kis szarok a sakktáblán.

Napestig lehetne sorolni, hogy David Simon és az HBO közös vállalkozása miért megkerülhetetlen, miért etalon, miért tekinthető a televíziós bűnügyi filmezés egyik alfájának és omegájának. Mivel a különböző szempontokat már részletesen kifejtettem a korábbi évadkritikákban (a jobb oldali keresővel pillanatok alatt előkeríthetők), ezért most nem állnék neki szuperlatívuszokban taglalni a többfrontú narratívát, a remek színészgárdát, és az elkárhozó Baltimore filozófiáját. Most csak a karakterekre szeretnék fókuszálni, hiszen a The Wire egyik zsenialitása pont itt rejlik. Nagyon sok kiváló figurát mozgat, így kész aranybánya a toplistázáshoz. Nem is bírtam ellenállni. Így sikerült:

Kihalt városok. Az autópályák mentén kisodródott, elhagyott autók sora. A horizonton füstoszlop emelkedik a magasba. Halálhörgések. Hullák mindenfelé. A sötét zugokból előcsoszogó, eltorzult, rothadó fogaik között hátborzongató morgást kipréselő, élőhalott emberi testek. Túlélők maroknyi csoportja. Próbálják átvészelni az új világrendet. A zombiapokalipszist. 

Kétségtelen tény, hogy a fenti recept George A. Romero első állatkodásai óta örök klasszikus, ám a különös horrorzsáner eme aspektusa a The Walking Dead által már tényleg betetőzni látszik. Nincs már mit mesélni ebben a kontextusban. Nem csoda, hogy az utóbbi években érkezett is egy-két kísérlet a nézőpontváltásra, így például a felemás Eleven testek, vagy Arnold Schwazenegger Maggie-je. Ám ha sikerül az úttörés, akkor az első fontosabb zászlóshajó kétségtelenül a CW csatorna, a felnőtteknek szóló sztorikat publikáló Vertigo képregénye alapján készített sorozata lesz. Az iZombie ugyanis, habár nem tökéletes, szégyentelenül forgatja ki az élőhalott zsáner minden részletét, és ezáltal újszerű élményt kínál a nézőknek.

Jenji Kohan dramedy sorozata az utóbbi évek egyik legnagyobb dobása. Az eleddig három évaddal, de már bejelentett negyedik szezonnal is rendelkező sorozat életszagú gondolatisága, hiteles narratívája, és cinikus, fanyar humorvilága mellett azért is zseniális és maradandó, mert nagyon sok, egytől egyig fantasztikus karaktert mozgat. A három évad alatt nagyon sok figurát ismerhettünk meg, így természetesen nem volt könnyű a tíz legjobbat kiválasztani és rangsorolni. Azért megpróbáltam, és így sikerült:

"The tomorrow ain't promised to no one."

David Simon népszerű krimi-gengsztersorozata öt évadon át regélte a mocsoktól bűzlő, bűnös Baltimore krónikáját az HBO képernyőjén, és ezen időszak alatt a televíziós bűnügyi filmezés egyik etalonjává vált mérhetetlen precizitásával, részletgazdag narratívájával, és meghökkentően hiteles karakterkezelésével. Az ötödik évadnak elsősorban az volt a dolga, hogy méltó lezárást adjon egy nagyívű történetnek, és sok gondolkodás után végre eldöntse, van-e esélye Baltimore-nak a megváltásra.

"Let's just be free for a second."

Jenji Kohan dramedy története új színt hozott a sorozatok világába. A forradalmi és formabontó Netflix csapatát erősítő Orange Is the New Black első évadja a nézők számára újszerű, egyedi élménnyel szolgált. Rengeteg karaktert mozgatott úgy, hogy mindenkire jutott elég idő, és eközben kiválóan egyensúlyozott a dráma és komédia között. A második szezon tökéletesítette a receptet és még feljebb tornázta a minőséget, így válva véleményem szerint a valaha készített legjobb sorozatévaddá. A nemrég bemutatott harmadik felvonás természetesen nem ugorja meg az előző szintjét...

...ám egészen megható, hogy mennyire közel sikerül jutnia hozzá.

Doug Ellin népszerű vígjátéksorozata nyolc évadon át szórakoztatta a közönséget. Egyetlen részt sem láttam belőle. Azonban számomra pontosan emiatt volt érdekes a nagy vásznas folytatás, hiszen kíváncsi voltam, hogy a készítők képesek-e elragadni azokat a nézőket, akik nem ismerik az alapanyagot. Belegondolva ez mindenképpen logikus elvárás, hiszen ha ezt a mozifilmet sikerre akarják vinni, nem hagyatkozhatnak csak és kizárólag a sorozat rajongóira, ugyanis biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek olyanok, akik úgy ülnek be erre a produkcióra, hogy a széria létezéséről még csak nem is tudnak.

"In Londontown, We all fell down."

Ahogy azt a blogot rendszeresen olvasók jól tudják, nemrégiben mintegy megérzésszerűen vágtam bele a BBC America inkább külföldön ismert és népszerű sci-fi thriller sorozatába. Az Orphan Black idegen volt számomra, még a klónozásra fókuszáló alapötlettel sem voltam tisztában, ám a széria néhány epizód alatt teljesen magával ragadott, így hamar ledaráltam az első két szezont. Mindkettő zseniális (kritika itt és itt), ám a harmadik szezonra már beértem a premiert, így kénytelen voltam hétről hétre várni az újabb részt. És most hétvégén befejeződött ez a felvonás is, még tíz rész lett a popkultúra történelmének része. És erre a tíz részre is ugyanolyan jó szívvel fogok emlékezni, mint a korábbiakra.

Amikor a világra jövünk, velünk együtt megszületik valami más is. A káosz a fejünkben. Az évek alatt fejlődő, bonyolult, végtelenül komplex rendszer meghatároz mindent, amik vagyunk, és befolyásolja az összes lépést, amit a bölcsőtől a sírig teszünk. Érzelmek, gondolatok kavarognak és keverednek a kobakunkban ezáltal generálva életünk útját, cselekedeteink mibenlétét. Tökéletes alaptéma egy komor pszichothriller vagy egy nyomasztó filmdráma készítéséhez. Ám a Pixarnál vannak akkora trollok, hogy családi animációt építsenek fel az ötlet köré.

"Behold what was once a man."

Nic Pizzolatto óriási meglepetést okozott, amikor tavaly megmutatta, hogy a televíziós krimi műfajában bőven van még kiaknázandó lehetőség. A True Detective első évadja komplex, filozofikus mélységekbe nyúló történetet prezentált remekül megírt, sokoldalú karakterekkel és betonszürke atmoszférával. Már a legelején leszögezték a készítők, hogy antológiáról van szó, tehát minden évad teljesen önálló sztorit mesél el, miközben saját figurákat mozgat. Ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy szezon erejéig nagy hollywoodi neveket igazoljanak le a színészgárdába, így olyan mozisztárok szerződtek le az első felvonásra, mint Matthew McConaughey (aki valószínűleg élete alakítását tette le az asztalra Rust Chole-ként), Woody Harrelson és Michelle Monaghan. Ezúttal Colin Farrell Vince Vaughn párosa kerül sorra, akiket Rachel McAdams, Taylor Kitsch, és Kelly Reilly támogatnak.

És igazából most fog eldőlni a dolog, ez a második szezon fogja megmondani, hogy a True Detective egyszeri csoda, avagy az elkövetkező évek egyik legfontosabb szériája.