Míg az Orphan Black-re jóformán mondhatni véletlenül akadtam rá, addig Jenji Kohan szériájával már szemeztem egy ideje, és leginkább elegendő ráfordítható idő hiányában nem álltam még neki. Most viszont belevágtam. Nem igazán tudtam, mire számítsak ettől az első blikkre dramedy stílusúnak tűnő sorozattól, ám a tizenhárom rész során begyűjtött tapasztalataim igencsak pozitívak. Az Orange Is the New Black első szezonja egészen kiválóra és egyedire sikeredett.

Piper Chapman (Taylor Schilling) átlagosnak mondható, jómódú mindennapjait éli vőlegénye, Larry (Jason Biggs) oldalán. Élete nem különbözik a többi kertvárosi lányétól, egy apró részletet kivéve. Piper nemsokára börtönbe vonul. Húszas évei elején leszbikus időszakát élte, és barátnője, Alex (Laura Prepon) kedvéért leszállított egy bőröndöt, ami tele volt mocskos drogpénzzel. Az ilyen bűntett elévülési ideje tizenkét év, így Piper különösen megszopja, amikor tíz évvel később előkerül a neve, és tizenöt hónapnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Piper vállalja vétkét és önkéntesen bevonul a börtönbe, ám a szögesdrótos falak mögött egy teljesen új világ húzódik meg, ami bizony kegyetlenül leszámol a gyengékkel...

Az epizódok az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb főcímével kezdődnek, amely során a börtön kontextusában felvillanó arcrészletek sorozata alatt Regina Spektor énekli a You've Got Time című nótát, amit személy szerint igazi mesterműként könyveltem el (amúgy érdemes elmerülni az anti-folk stílust képviselő énekesnő életművében, mert nagyon sok kiváló dala van).

Na, de milyen is maga a széria. Jó főcímet szemétnek is lehet csinálni, ám itt ennek pont az ellentettjéről van szó, hiszen az Orange Is the New Black magával ragadó, sokrétű, remek sorozat. Az alapvetés abból a klasszikus gondolatból táplálkozik, ami szerint elég egyetlen apró hiba, egy kicsi botlás ahhoz, hogy vakvágányra kerüljön az ember élete. Piper-t tíz esztendő után találja meg a sorsa, és ekkor bűnhődnie kell azért, amit elkövetett. A börtönbe beköltözve egy számára teljesen idegen világban találja magát. Nem tudja, kinek mit kéne mondania, mit kellene csinálnia, hogyan kéne viszonyulnia rabtársaihoz és a személyzethez. Egyre csak áramlik a cselekmény, és ugyan minden epizódnak megvan a maga egyéni konfliktusa, egyáltalán nem beszélhetünk epizodikus jellegről, hiszen a bonyodalmak egymásból következnek, az események láncolata szorosan összefüggő egészt alkot. A tizedik epizódban jutunk el az évad csúcspontjára, ami Piper elképesztő monológját takarja, és amelynek útján végre a készítők is kimondják, hogy miről is szól ez a sorozat. Az egyén önmagával való szembenézéséről, arról a harcról, amit a társadalom, a mindennapi élet berkein belül lehetetlen megvívni. De egyedül, elzárva, önmagára utalva Piper előtt feltárul saját személyisége, lényének valósága, és hitelt nyer az elgondolás, miszerint az ember számára valóban önmaga a legveszedelmesebb, legfélelmetesebb ellenség. Igen, tehát alapvetően ez egy drámasorozat rendkívül mély tartalommal, ugyanakkor mégis gyakran lehet nevetni a remekül eltalált helyzetkomikumokon. Összességében igazán szórakoztató, és egyben mélyen elgondolkodtató élményt biztosít ez a tizenhárom epizód.

Az alkotók nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a börtön falain belül kialakult, egyedi rendszert, amolyan büntetés végrehajtásra szabott társadalmat bemutassák. A többféle rétegből kikerült elítéltek klikkeket alkotnak, az idő többségében elkülönülnek egymástól a feketék, a fehérek, a latinók, és még az öregek is. A rabok kifejlesztik saját rendszerüket, van aki főz, van aki fodrászkodik, és még jógatanfolyam is akad, eközben pedig zajlanak a különböző, szürreális folyamatok, működnek a vallási fanatikusok, folyik a drogkereskedelem, és hosszabb-rövidebb ideig tartó leszbikus románcok szövődnek.

Piper karaktere kezdetben nem kizárt, hogy klisésnek tűnhet, ám egészen hamar fordul a kocka, ás a néző rájön, hogy rendkívül sokrétű, komplex figuráról van szó, aminek legfőbb ereje életszagú kisugárzásában rejlik. Mert Piper átlagember személyiségjegyeinek szempontjából. Számos negatív és számos pozitív tulajdonsága akad, és ahogy a börtön falai között ezek összecsapnak, láthatjuk kibontakozni a főhősnő jellemrajzának minden apró részletét, az összes jelentős érzelmet, a félelmet, a szeretetet, a dühöt. Ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni azt is, hogy az Orange Is the New Black meghúz valamit, amit a sorozatok nem igazán szoktak bevállalni. Legalább ugyanannyi időt foglalkozik a mellékszereplőkkel, mint a központi karakterrel. Nem mértem az időt, de szinte biztos vagyok benne, hogy akad egy-két olyan epizód, amelyben több teret kapnak a mellékalakok, mint Piper, ugyanakkor a készítők nem feledkeznek meg arról, hogy a főhősnő történetét adagolják a legnagyobb súllyal, így az ő előtérbe helyezett pozíciója egy pillanatig sem kerül veszélybe. És miközben Piperért izgulunk, megismerjük a többi fegyenc, és a börtön dolgozóinak életét is. A flashback-ek káoszhoz hasonlatos összevisszaságban érkeznek figyelmen kívül hagyva a kronológiát, ám ez jól áll az összképnek, hiszen nem tudhatjuk, hogy legközelebb Piper múltjának melyik időszakát láthatjuk majd megelevenedni, illetve azt sem, hogy melyik mellékszereplő korábbi lépései kerülnek majd elő. Mindemellett pedig a börtönön kívül élők képmutatással és sallanggal tarkított életét is nyomon követhetjük.

Taylor Schilling nagyszerű a főszerepben, elképesztően érzi karakterét, játéka hatásos, izgalmas, és érdekfeszítő, továbbá végtelenül hiteles. A mellékszereplőkre sem lehet panaszunk. Kate Mulgrew nagyon jó a vezetőszerepben tündöklő, orosz konyhafőnök, Red szerepében, és Laura Prepon, Natasha Lyonne, és Jason Biggs is remekül helytállnak. Taryn Manning vérfagyasztóan hozza a megzápult agyú, Istenbe belebolondult fanatikus, Tiffany figuráját. Megemlítendő még a drogos Tricia szerepében igazán emlékezetes Madeline Brewer is, de az az igazság, hogy az összes színészt és színésznőt fel lehetne sorolni, mert tényleg mindenki nagyon jó.

Az Orange Is the New Black remek sorozat, az első évad legalábbis mindenképpen kiváló. Tartalmas és magával ragadó. 9/10. És most gondban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy ennek a második szezonját nézzem-e előbb vagy a House of Cards harmadik felvonását...