"The tomorrow ain't promised to no one."

David Simon népszerű krimi-gengsztersorozata öt évadon át regélte a mocsoktól bűzlő, bűnös Baltimore krónikáját az HBO képernyőjén, és ezen időszak alatt a televíziós bűnügyi filmezés egyik etalonjává vált mérhetetlen precizitásával, részletgazdag narratívájával, és meghökkentően hiteles karakterkezelésével. Az ötödik évadnak elsősorban az volt a dolga, hogy méltó lezárást adjon egy nagyívű történetnek, és sok gondolkodás után végre eldöntse, van-e esélye Baltimore-nak a megváltásra.

Tommy Carcetti (Aidan Gillen) polgármestersége nem egészen úgy alakul, ahogy arról a merész politikus álmodott. Az előző vezetés bűnei nyomán a város anyagilag a padlóra kerül, így Tommy kénytelen prioritást választani. Úgy dönt, hogy az oktatást igyekszik minden erejével támogatni, így viszont nem jut pénz a rendőrségnek. A kifizetetlen túlórák, és a lassan alkatrészekre széthulló szolgálati kocsik ellehetetlenítik a rendőri munka végzését, és ennek eredményeképpen szép fokozatosan elkezd felgyűlni a feszültség. Pedig az utcán van olyan, akit végre el kellene kapni. Lester Freamon (Clarke Peters) és Jimmy McNulty (Dominic West) lehallgatásokra szakosodott egysége már egy éve nyomoz a kegyetlen drogbáró, Marlo Stanfield (Jamie Hector) után, ám a megszorítások miatt a csapatot feloszlatják. Az alkoholizmusába lassacskán visszasüllyedő McNulty hátborzongató lépésre szánja el magát, eközben pedig a szintén leépítésekkel küzdő Baltimore Sun szerkesztősége is igyekszik lépést tartani a bűn és a politika egymáshoz kínosan közel kerülő területeivel.

Ahogy a korábbi évadkritikákban is kiemeltem, a The Wire egyik, ha nem a legnagyobb erőssége az, hogy a törvény, a rendfenntartás, és a közigazgatás több oldalát is képes részletgazdag, hiteles tálalásban bemutatni. Ez az ötödik évadban sincsen másképp. A kétfrontos narratíva már a harmadik évadban trióvá bővült, hiszen Carcetti megjelenése által a a drogvilág és a rendőrség mellett a politika is aktív résztvevője lett a nagyszabású játszmának, ám az utolsó szezonban már a nyomtatott sajtó szemszögéből is figyelemmel kísérhetjük az eseményeket. A Baltimore Sun szerkesztősége által képviselt vonalon a szerkesztőség dolgozóinak munkáját láthatjuk természetesen rendkívül életszerű, érdekfeszítő prezentálásban. A különböző feldolgozott területek a zárószezonban minden korábbinál nagyobb mértékben gyakorolnak hatást egymásra. Minden drogdíler, minden újságíró, minden zsaru, és minden politikus összes megmozdulása, az egészen aprók is, nagy hatást gyakorolnak a többi szálra, ezáltal pedig egy olyan komplex, szövevényes, mégis jól átlátható, logikailag kikezdhetetlen, mesterien kerek egész cselekmény bontakozik ki a történet sodrásában, ami még a negyedik szezon minőségére is képes ráverni.

Az már a sorozat legelső epizódja után sem volt kérdéses, hogy David Simon Baltimore-jának lakói rendkívül összetett figurák, és meglehetősen nehéz lenne akár egyetlen makulátlan hőst, tetőtől talpig jó fiút kiemelni a szereplők amúgy igencsak széles táborából. Ezt az ötödik évad nem mással, mint tulajdonképpeni főszálával erősíti meg, és egyben véglegesíti is. Ez a főszál, vagy inkább főelem ugyanis nem más, mint a hazugság jelensége. Az életeket, közösségeket, államokat befolyásoló, politikai és közigazgatási jelentőséggel bíró hazugságok jelensége. Ebben a történetben még az elvileg jó emberek is arra kényszerülnek, hogy átverjék környezetüket. Mindenki hazudik, így Baltimore a valós fenyegetések mellett már a hamis gonosz miatt is rettegni kénytelen. A nagyobb jó érdekében felgyűlő, töménytelen mennyiségű szar pedig robbanni fog, ez nem kérdés. Félő, hogy a brutális katarzis, a mindenki életére kőkemény kihatást gyakorló finálé, a bődületes szarvihar mindenkit elsöpör majd az útból, hogy ezáltal egyszer és mindenkorra megtisztítsa Baltimore-t a megrontott élet fertőzésétől.

A negyedik évadról szóló írásomban kiemeltem, hogy a történet kvázi főhőse, a zűrös Jimmy McNulty nagyon keveset szerepel, ám ez minden bizonnyal annak az előjele, hogy a karakter az utolsó szezonban komoly válaszút elé érkezik majd, és jó mélyre kell csúsznia ahhoz, hogy esélyt találjon a megváltásra. Ahogy az előző szezon vége előrevetítette, az ötödik évad igazolta elképzelésemet. McNulty durva mélységekbe jut, és olyan dolgokat tesz, amilyeneket még belőle sem néztünk volna ki. Baltimore-ban generációk óta gyűlik a mocsok, és ahhoz hogy legalább egy részét eltakarítsák, a jobb sorsra hivatott emberek is kénytelenek alámerülni benne. Fontos szerep jut Omarnak is. A történet legérdekesebb, és egyben talán legpozitívabb karaktere Marlo Stanfield ellen vonul egymagában, ebből pedig nagyszabású utcai háború, vagy sokkalta inkább feszült macska-egér játék bontakozik ki. Ehhez a szálhoz fűződik a sorozat egyik, ha nem a legzsigeribb, legsokkolóbb, leghatásosabb jelenete. Dióhéjban arról, hogy mennyit is ér az élet Baltimore utcáin. Mindeközben zajlik egy mellékszál is Bubbles főszereplésével. A jellegzetes mellékalak szerepe a sorozatban elsősorban a drogfüggők szemszögének bemutatására koncentrálódott, és ez a vonulat a záróévadban gyönyörű konklúzióban csúcsosodik ki.

Végezetül minden kérdés megválaszolásra talál, a sorozat kerek egészként ér a célegyenesbe. Olyan széria a The Wire, amely minden egyes részletét nagy gonddal helyezi el, és minden karakterének fontos jelentőséget tulajdonít. David Simon csapata öt évadon át mesélt egy önpusztító világról, és ötödszörre bizony megdobta a legnagyobbat is. Történet egy városról, egy halálraítélt mikrokozmoszról, ami egyelőre még él, de tovább csúszik lefelé a lejtőn. Megvannak a maga szépségei és tragédiái. De inkább a tragédiái. 10/10.