Ira Levin horrortörténete megjelenése után jóformán azonnal klasszikussá, inspirációvá, és viszonyítási alappá vált. Két éve írtam már Roman Polanski méltán népszerű filmadaptációjáról, és mivel nemrég, igazán tetszetős, igényes kiadásban, újra megjelent az eredeti regény, kötelezőnek éreztem, hogy elolvassam ezt a meghatározó művet.

A Sandman című képregénysorozattal való találkozásomra fantasztikus élményként emlékszem vissza. Még nem ismerem a teljes történetet, csak az első négy, magyarul is megjelent kötetet olvastam eddig, de már régóta tervezem, hogy angolul befejezem a szériát. Aminek a szerzője korunk talán legnagyobb felnőttmesemondója, Neil Gaiman, aki a kortárs irodalom egyik legfontosabb regényét tette le az asztalra az Amerikai istenek képében.

A 10 éves jubileumi, bővített kiadást olvastam, és te is azt fogod, ha igazán jót akarsz magadnak.

Tarsem Singh új rendezése csendben, különösebb felhajtás nélkül érkezett meg. Történt ez annak ellenére, hogy a produkcióhoz ismert és népszerű színészek szerződtek le, a történet pedig érdekes science fiction alapokon nyugszik. Mintha a saját marketingesei sem hittek volna igazán ebben a produkcióban. A végeredmény megtekintése után maradéktalanul megtudom érteni őket. Az Önkívület valószínűleg még az érkezésénél is csendesebben fog távozni, miközben megpróbál elhajolni a felé repülő paradicsomok elől...

A világsztárokat elnézve, ahogy dühösen csaholni kezd bennünk a színtiszta, nyers irigység, általában azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy a pénz és a hírnév nem minden, egyáltalán nem elég a boldogsághoz. De azért mégis, úgy lennénk a helyükben, hiszen semmi gondjuk nincsen. Annyi a feladatuk, hogy szórják a pénzt, élvezzék az életet, és fürödjenek a rajongók imádatában. Danny Collins is így élte világát. Gondtalanul. Pedig voltak gondjai. A gond az, hogy negyven év késéssel vett csak tudomást róluk.

Texas egy más világ. A texasi Dillon pedig még egy ennél is szűkebb mikrokozmosz, egy olyan hely, amiben élve az lehet az ember érzése, hogy határain kívül semmi sincsen. Ezt a kisvárost egyvalami tartja össze: A középiskolai futball. Amikor a pályán felgyúlnak a péntek esti fények, és a város büszkesége, a Dillon Panthers harcba száll egy újabb győzelemért, kiürülnek a boltok, a kocsmák, a szórakozóhelyek, mindenki csak a meccsre koncentrál. Ebből kifolyólag meglehetősen nagy teher nehezedik az újdonsült vezetőedző, Eric Taylor (Kyle Chandler) vállára, aki példátlan hidegvérrel és profizmussal vezeti csapatát az állami bajnoki cím felé vezető úton, miközben körülöttük hétköznapi sikertörténetek szövődnek, és emberi életek omlanak össze.

Csak sikerült felépíteni azt, amire világszerte vártak a képregényrajongók tömegei, és a Marvel filmes univerzuma ma már azok számára is kézenfekvő, kedvelt jelenség, akik a mozin kívül korábban nem igazán találkoztak ezekkel a hősökkel és gonosztevőkkel. A fázisokra bontott világépítés második felvonásának végéhez érkeztünk, ezúttal egy vadonatúj karakter, Scott Lang, azaz a Hangya teszi tiszteletét. Elég nagy késésről beszélhetünk, ha azt vesszük, hogy Stan Lee első Avengers-képregényében már alapítótagként szerepelt ez a szuperhős. Nagy felháborodást váltott ki, amikor Edgar Wright elhagyta a produkció fedélzetét, ám érdekes módon pont az úriember kézjegyét elvileg továbbra is magán viselő forgatókönyv az, ami sántít az összképben, míg Peyton Reed rendezésére nem igazán lehet panaszunk.

A Csillagainkban a hiba a tavalyi év egyik legerősebb, legsúlyosabb filmélményét szolgáltatta, ráadásul tette ezt úgy, hogy a nézők jelentős része nem várt tőle kiemelkedő teljesítményt. Ám mégis az utóbbi évek, sőt, minden idők egyik legjobb romantikus mozgóképe készült el. Én elsősorban ezért fűztem erőteljes reményeket a Papírvárosok című coming of age mozihoz, hiszen ez a mű, ahogy a Csillagainkban a hiba is, szintén John Green-en alapul. És valóban, ez egy más jellegű történet, ami nem igazán közelíti meg a tavalyi alkotás zsenialitását, ám még így is az év eddigi egyik legjobb filmjét köszönthetjük a képében.

Seth MacFarlane sokáig leginkább a népszerű felnőtteknek szóló rajzfilmsorozat, az érdes humorú Family Guy kiötlőjeként volt ismert, nemrég azonban elhatározta, hogy a tévé után betör a mozi világába is. A Ted első része megosztotta a közönséget, ám én az utóbbi évek egyik legjobb vígjátékaként emlékszem rá. A Hogyan rohanj a veszTED-be című westernparódia már inkább csak hideget kapott, ám a MacFarlane-féle humor kedvelői még ezt is szerethették, nagy problémáim nekem sem voltak vele. Most pedig befutott a beszélő, füvező, káromkodó plüssmaci második kalandja, amitől nem vártam többet annál, hogy a maga két órájában felhőtlenül elszórakoztasson. Ennek a követelménynek eleget is tesz az új komédia.

Néhány éve még nagyon érdekes volt Liam Neeson profilváltása. A műfajt korábban többnyire mellőző színész akcióhőssé avanzsált. A kis túlzással korszakalkotó Elrabolva, a feszültségtől duzzadó Non-stop, a tartalmas Sírok között, és az inkább túlélődrámaként jellemezhető Fehér pokol alátámasztották Neeson döntésének jogosságát, hiszen remek filmekről van szó. Viszont mostanra úgy tűnik, elmúlt a varázs. Az Elrabolva 3 kritikán alulira sikeredett, és sajnos az Éjszakai hajsza is a kevésbé minőségi vonulatot képviseli.

Egyfolytában csak szexelnél. Megtennél érte bármit. Akármit. Sokszor még az egészen szembetűnő kockázatot is hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni, hogy bejuthass a vágyott nő bugyija, vagy a kiszemelt srác gatyája mögé. Hogy ösztönszerű emberi magatartásról, mindennapos hülyeségről, vagy az egyik legsúlyosabb társadalmi problémáról van-e szó, azt a végtelenségig lehetne vitatni. Ám ennyi idő nem áll rendelkezésre, így általában figyelmen kívül hagyjuk ezt a témát, vagy kínosan vörösödve elvicceljük a helyzetet, hogyha mégis előkerül. David Robert Mitchell forgatókönyvíró-rendező most egészen sajátos módon töri meg a hallgatást.

Avagy íme a valaha látott legdurvább nemi betegség!