Ira Levin horrortörténete megjelenése után jóformán azonnal klasszikussá, inspirációvá, és viszonyítási alappá vált. Két éve írtam már Roman Polanski méltán népszerű filmadaptációjáról, és mivel nemrég, igazán tetszetős, igényes kiadásban, újra megjelent az eredeti regény, kötelezőnek éreztem, hogy elolvassam ezt a meghatározó művet.
"A gyerek úgy rúgott, mint az ördög."
Guy és Rosemary Woodhouse fiatal házasok. A férfi nagyszabású színészi karrierben, neje pedig boldog, békés családalapításban reménykedik, és mindketten úgy látják, hogy ezen célok eléréséhez a nagyvárosi életvitel szolgáltatja a kellő alapokat. Be is költöznek egy inkább hírhedt, mintsem híres bérházba. A számos tragédiát, többek között kínosan sok öngyilkosságot látott hely azonban barátságos otthonnak tűnik, amihez nagyban hozzájárul a szomszédság meleg fogadtatása. Miközben Rosemary-ék egyre közelebbi kapcsolatba kerülnek a szomszédjukban lakó idős házaspárral, a fiatal nő teherbe esik, ám a fogantatás pillanatában nincs egészen magánál, rémisztő lidércnyomás gyötri, amelyben ismerős arcokat vél felfedezni. A közeledő gyermekáldás öröme azonban eloszlatja Rosemary félelmeit, legalábbis egy időre... nemsokára ugyanis rohamosan megszaporodnak a baljós jelek...
Ira Levin könyve minden téren erőteljes. Szemléletes, olvasmányos, érdekes alapokra helyeződő, kreatívan válogatott elemekből összeálló történet. Van azonban egyvalami, amit a szerző különösen kiemelkedő mértékben jól csinál. Ez nem más, mint az építkezés. Úgy dramaturgiai, mint karakterrajzi szempontból. Levin kimért fokozatossággal, intelligens átgondoltsággal helyezi szépen sorban egymásra a cselekmény rétegeit, így kezdetben csupán egy fiatal házaspár a közös élettel tett szárnypróbálgatásait figyelhetjük, az első néhány fejezet után azonban kezdenek elszaporodni a nyugtalanító események. Ezek eleinte csupán a háttérben félmondatok erejéig felsejlő, halovány szellemképek, ám ahogy fogynak az oldalak, Rosemary gyanúja úgy válik egyre megalapozottabbá, a regény jelenetei pedig egyre rémisztőbb, rémálomszerű futamokká. Rosemary karakterét Levin lenyűgöző tudatossággal vezeti végig a történeten, a kezdetben naiv kislányként létező főhősnő gyermeke életéért küzdő, határozott nővé, majd pedig dühös, az őrület határára sodródó, tragikus hatású alakká válik. Nem is véletlenül, hiszen a fejezetről fejezetre épülő, súlyos, és meglehetősen sötét tónussal bíró folyamat eredménye egy minden szempontból eszelős, hátborzongató, és nagyon, de nagyon erőteljes mértékben felzaklató finálé. Levin félő tisztelettel övezve ábrázolja a Sátánizmust, gonosz, de az emberi cselekvőképesség fölött álló, megállíthatatlan jelenségként. A Rosemary gyermeke lapjain a Sátán kajánul röhög Istenen, valláson, és a rémesen gyenge lábakon álló, átlagemberi ártatlanságon, ami elszáradt falevél módjára porlad szét a sötétség kínzó szorításában. 9/10.
