Csak sikerült felépíteni azt, amire világszerte vártak a képregényrajongók tömegei, és a Marvel filmes univerzuma ma már azok számára is kézenfekvő, kedvelt jelenség, akik a mozin kívül korábban nem igazán találkoztak ezekkel a hősökkel és gonosztevőkkel. A fázisokra bontott világépítés második felvonásának végéhez érkeztünk, ezúttal egy vadonatúj karakter, Scott Lang, azaz a Hangya teszi tiszteletét. Elég nagy késésről beszélhetünk, ha azt vesszük, hogy Stan Lee első Avengers-képregényében már alapítótagként szerepelt ez a szuperhős. Nagy felháborodást váltott ki, amikor Edgar Wright elhagyta a produkció fedélzetét, ám érdekes módon pont az úriember kézjegyét elvileg továbbra is magán viselő forgatókönyv az, ami sántít az összképben, míg Peyton Reed rendezésére nem igazán lehet panaszunk.

Dr. Hank Pym (Michael Douglas) évtizedekkel ezelőtt kifejlesztett egy olyan képletet, ami segítségével élő szervezeteket lehet káros mellékhatás nélkül rovarméretűre zsugorítani. Amikor a tudós rájött, hogy mekkora veszélyt jelentene a fejlesztés, amennyiben kutatásai rossz kezekbe kerülnek, minden fontos információt elrejtett, és elhintette, hogy a hangyaember csupán egyszerű mese, amivel a szovjetekre akarták a  frászt hozni. Azonban Pym cégének újdonsült, nagyravágyó vezetője (Corey Stoll) rájön a titok nyitjára és kifejleszt egy mikroszkopikus hadi páncélt. Hank és lánya, Hope (Evangeline Lilly) elhatározzák, hogy meggátolják a veszélyes fegyver forgalomba kerülését, ám ehhez szükség van valakire, akinek van gyakorlata a rablásban, és akiért nem kár. A választás a frissen szabadult, Robin Hood stílusú tolvajra, Scott Lang-re (Paul Rudd) esik.

A bevezetőhöz visszatérve tehát az a leszögezendő igazság, hogy eléggé középszerű forgatókönyvről beszélhetünk A Hangya kapcsán. A dramaturgia annyira konzervatív módon képregényes, hogy az a huszonegyedik századi néző számára már inkább gagyi. Nem arról van szó, hogy a történet rossz lenne, hanem arról, hogy az elmúlt tizenöt esztendő képregényfilmjei után ez a faék egyszerűségű, klisés sztori már nem elég. Felhozhatnám A sötét lovag szériát vagy a Watchmen-t is, de bőven elég, ha maradunk szigorúan a Marvel-nél és visszaemlékezünk A tél katonájára, az Ultron korára, vagy A galaxis őrzőire. A Hangya csak azzal bizonyítja, hogy előrébb tart ezeknél, hogy szó szerint kimondott információkkal és egy kis meglepetéssel tudatja, hogy az előző Bosszúállók-mozi után járunk időben. Poénok kellenek, ez nem is vitás, viszont számomra csalódást okozott, hogy a fővonal egyértelműen a vígjáték vonalára lett felfűzve, ráadásul a számos valóban humoros jelenet mellé azért becsúsztak túl idióta, vagy egyenesen gyerekfilmszerű megmozdulások is. Egy-két komolyabb, súlyosabb jelenet mutatja, hogy milyennek kéne lennie az összkép egészének, amennyiben az alkotók igazán robbantani akarnának.

A karakterek borzasztóan egydimenziósak. Megkapjuk a zseniális tudóst, az őrült tudóst, a határozottnak látszó, de belül szomorú, apját keresztnevén szólító jó nőt, a bűntudattal küszködő, viccelődő jófiút, és a nagy dumás, inkább irritáló, mint szórakoztató havert a sittről. Ennek megfelelően a színészi játékok is átlagosak. Nem rosszak, de egy tűrhető alapszintnél többre a gárda egyik tagja sem képes. Evangeline Lilly kifejezetten erőtlen, és Michael Douglas sem nevezhető igazán emlékezetesnek. Paul Rudd hozza a kötelezőt, csalódást semmiképpen sem okoz, és Corey Stoll is korrekt főgonoszként.

A romkomokon és televíziós produkciókon edződött Peyton Reed kockázatos választás volt a rendezői posztra, ám a végeredményt elnézve pont az ő teljesítménye az, amibe tényleg nem lehet belekötni, sőt, bőven van okunk ámulni és bámulni rajta. A karmester jelenetkoreográfiái ugyanis többnyire elképesztően profin, precízen, és változatosan állnak össze elragadó egészek sorozatává. Nyilvánvalóan az elképesztően jól mutató CGI is kellett a sikerhez. Scott összezsugorodott kalandjai és akciói hihetetlenül jól néznek ki, továbbá viszonylag kevés a kamerarángatás és az összevissza vágás.

A Hangya tehát nem rossz film, elképesztő látványa miatt mindenképpen érdemes moziban megnézni, ám fontos megjegyezni, hogy a második fázis többi Marvel adaptációjához képest alaposan elmarad. 7/10.