2011-ben láthattuk először Chris Evanst Amerika Kapitányként akciózni a filmvásznon, ám Joe Johnston rendezése nem sikerült túlságosan jól, nagyon érződött az izzadtságszag, hiszen a Marvel mindenáron beakarta mutatni Kapit még az első Bosszúállók előtt. Ez logikus gondolat, ám mivel az ötletek tárháza eléggé szegényes volt, a végeredmény nem ütött akkorát, mint ahogy azt várták a képregények és a mozi rajongói egyaránt. Aztán lement az Avengers, így Christopher Markus és Stephen McFeely forgatókönyvíróknak ezúttal már jóval kevesebb teher nyomta a vállát. A másodszor is beléjük vetett bizalmat a páros egy nem akármilyen sztorival hálálta meg, a rendezést magukra vállaló Russo-fivérek pedig remekelnek. Bevezetésnek legyen elég ennyi, a tovább mögött pedig részletesen leírom, hogy miért A tél katonája a legjobb szuperhősfilm a Watchmen és Nolan Batmanjei óta.
Steve Rogers, azaz Amerika Kapitány (Chris Evans) próbál beilleszkedni a 21. századba, és igyekszik pótolni a kimaradt évtizedeket (Nirvana, Rocky, FUCK YEAH!), miközben rendszeresen zúz különböző S.H.I.E.L.D.-bevetéseken, oldalán Fekete özveggyel (Scarlett Johansson). Azonban a békés filmnézés, zenehallgatás, randiszervezés, és bunyózás teremtette harmóniát megzavarja a Nick Fury (Samuel L. Jackson) tudta nélkül a S.H.I.E.L.D. berkein belül gyűrűdző összeesküvés. A titkos szervezetbe mélyen beleivódott, gyilkos erejű parazita egy magas rangú tiszt halálát okozza, természetesen nem is véletlenül, ezt követően pedig saját bajtársaik kezdenek vadászni Amerika Kapitányra és Fekete Özvegyre, akik csupán két emberben bízhatnak meg száz százalékig: Sam Wilsonban, vagyis a Sólyomban (Anthony Mackie) és Maria Hill ügynöknőben (Cobie Smulders). Ám az ellenfél birtokában olyan fegyver van, amelynek legyőzéséhez együtt is kevésnek látszanak, hiszen A tél katonája (Sebastian Stan) olyannyira kemény, hogy minimális kilengés nélkül, fél kézzel fogja meg Kapi pajzsát, és közben annyira gonoszan néz, hogy attól még Godzilla is megadná magát.
Ez egy szuperhősjelmezbe bújtatott, elképesztően ütős akciókoreográfiákkal körített, érdekfeszítő paranoiathriller. A tél katonája története merőben különbözik a Marvel Studios filmjeinek eddigi, kissé egy kaptafa jellegű receptjétől. Ezúttal ugyanis nem a látványorgián van a fő hangsúly, hanem a cselekményen, és ez olyannyira jól sül el, hogy az eddigi legkomolyabb, legtöbb fajsúllyal rendelkező Marvel-produkciónak örülhetünk, amennyiben jegyet váltunk az alkotásra. Szövevényes, rejtélyes összeesküvés által uralt, ügyesen kombinált részletekkel mahináló történet kerekedik ki az erőteljes alapötletből, és miközben a valódi thriller-hangulat által keltett feszültség szorításában rágjuk le mind a húsz ujjunkról a körmöt, még különböző tartalmi töltetekre is felfigyelhetünk. Előkerül az építés előtti rombolás dilemmája, de nem csak alibi szinten, hanem komolyan kifejtve, történelmi eseményekre visszavezetve, a részletesen kidolgozott emberi kapcsolatok, és karakterfejlődések útján pedig olyan, meggondolatlan filmeseknek hála, elcsépelt fogalmak értelmeződnek újra, mint a hűség, a barátság, és a bajtársiasság. Fantasztikus figyelni, ahogy az írók előhozzák hősünk gyerekkori barátjához, Buckyhoz fűződő érzelmeit, és az sem utolsó, ahogy Özvegy és Kapi kapcsolatát rétegzik, meglepő precizitással. Nincs happy end, úgy Isten igazából legalábbis semmiképpen sincs. Helyette némi keserűség köszönt a szereplőkre, és hatalmas hangsúlyt kap a felelősség szerepe, miközben az alkotók Nick Fury karakterét parádéztatják nem várt mértékben, pazar tálalásban, kreatívan. Érdekes megfigyelni a rendkívül sok képregényes utalást, látszik, hogy Kevin Feige és a Marvel egyre jobban szeretné kitágítani a filmes univerzum határait. Kapunk néhány igazán jó poént is, de pont annyit, amennyi még nem árt meg a thriller-atmoszférának.
Anthony és Joe Russo egyszerre grandiózus, hangulatilag azonban meglepően komor történetértelmezéssel operáló rendezésének hála A tél katonája kis túlzással megeszi reggelire a korábbi Marvel-filmeket - a Bosszúállókat is ideértve - és ugye tudjuk, hogy azok is nagyon jók. A direktorpáros pazarul mutatja be a szereplők közti kapcsolatokat, remekül kezelik Robert Redford figuráját, kihangsúlyozzák Nick Fury rátermettségét, elmélyítik az Amerika Kapitány és Fekete Özvegy közötti barátságot, ami időnként átcsap egyfajta plátói szerelemféleségbe, és A tél katonáját pedig olyan elképesztően kemény tálalásban prezentálják, amire szavakat is alig találni. Ez a fickó annyira badass, hogy a néző haja leolvad tőle. Üt-vág, szó nélkül öl, nem kérdez, és nem ejt könnyeket. Hátborzongató gyilkológép.
Russoék a látvány terén is odatették magukat, még ha nem is erre az oldalra helyezték a legnagyobb hangsúlyt, hiszen olyan akciójeleneteket koreografáltak, amiktől tapsolni, és ujjongani támad kedvünk. A prímet kétségtelenül a film kezdőzúzásaként érkező túszmentős képsor viszi, de Kapi és A tél katonája első összecsapása se kutya. A verekedések élvezetesek, változatosak, az operatőr nem rángatja a kamerát, a vágás nem kapkodó, minden tökéletes, a zúzdák ütemét tankönyvbeillően teremtik meg a rendezők, és még a különböző hanghatásokat - vagy adott esetben a némaságot - és a filmzenét is úgy alkalmazzák, hogy ezek a lehető legjobban tudják fokozni az akciójelenetek hangulatát. A monumentális látványorgiák is beleadják a magukét az összképbe, hiszen Nick Fury egyszemélyes, üldözős-lövöldözős akciójától tátva marad a néző szája, és a fináléban látható, nagyszabású pusztulás is rendesen odavág.
Chris Evans remekül hozza a főhőst, aminek én azért örülök nagyon, mert a színész az első részben nyújtott alakítását gyengének tartom. Scarlett Johansson különösen erőteljes alakítást produkál, kezd egyre jobban összeolvadni Fekete Özveggyel. Samuel L. Jackson keményebb, mint valaha, maximálisan meghálálja, hogy figurája az eddigiekhez képest jóval több teret kap. Robert Redford mutatós jutalomkört fut, élvezet nézni az öreget, aki játszi könnyedséggel hozza Alexander Piercet. Anthony Mackie és Sebastian Stan pedig meglepetést okoznak, különösen utóbbi hozza remekül badass figuráját.
Stan Lee ismételten tiszteletét teszi eddigi egyik legviccesebb cameojában, és a film végeztével ezúttal is érdemes még kb. 8 percig benntartani a pisit, ugyanis a vége-főcím után beköszön a következő Bosszúállók-mozi két fontos új karaktere, a stáblista lefutásának átvészelését követően pedig A tél katonájához kapcsolódó, erőteljes érzelmeket generáló pluszblokknak örülhetünk.
Bámulatos, újító szuperhősfilm lett az Amerika Kapitány: A tél katonája. A produkció tele van izgalommal, feszültséggel, pazar rendezői mozdulatokkal, remek színészi játékokkal, székbetapasztó akciókkal, és egy minden eddiginél keményebb ellenféllel. Igazi mestermű. Lehengerlő. 10/10.
