Körbevesz minket ez a szmogtól, fájdalomtól, és stressztől bűzlő, szürke világ. Civilizált dzsungel, élhetetlen veszélytanya, telis-tele rémséges szörnyetegekkel, akiket emberi álcájuk mögött képtelenek vagyunk felismerni. A közelgő árvíz elől menekülő patkányok alkoholhoz és droghoz nyúlnak, megpróbálják elviselhetővé tenni a létet. Azt a néhány, ezen síkon eltöltendő évtizedet, amit egy számukra tisztázatlan vétekért cserébe róttak ki rájuk büntetésként. De egy idő után rá kell jönniük, hogy egy bizonyos ponton túl már nincs semmi, ami menedéket biztosítana a gonoszság, és az emberi bestialitás elől. Így válnak ők is lélektelen kísértetekké, akik végül cél, motiváció, és bárminemű örömforrás nélkül róják az utcákat a ködben, a szürkeségben, a szomorúságban.

Betonsírok között.

Matt Scudder (Liam Neeson) alkoholista. Az anonim függők gyűlésén azonban szégyenlős büszkeséggel emeli fel érdemérmét, amit nyolc éve tartó józanságáért kapott. Mert volt egy nap a férfi múltjában, amikor letette a poharat... Rendőrjelvényével egyetemben. Azóta fű alatt magánnyomozóként dolgozik, ő maga úgy fogalmaz, hogy időnként szívességeket tesz másoknak, akik cserébe ajándékokkal jutalmazzák őt. Így találkozik Matt a dühös drogdílerrel, Kenny Kristo-val (Dan Stevens), aki arra kéri hősünket, hogy keresse meg felesége elrablóit, akik annak ellenére végeztek, ráadásul különösen brutális módon, az asszonnyal, hogy ő kifizette a kívánt váltságdíjat. Matt vonakodva bár, de elvállalja az ügyet, hogy ezáltal az emberi álca mögé bújtatott gonoszság egy teljesen új dimenzióját ismerje meg.

Bizonytalanul ültem be a moziba, mert a Sírok között kapcsán elmondhatjuk, hogy vegyes fogadtatásokat kapott. Az IMDB-n 6.7 pont, ami nem rossz, de azért nem is annyira izmos, viszont a VOX mozimagazin (akiknek a véleményét fenntartással szoktam kezelni, mert szoktak azért számomra eléggé érdekes dolgokat is írni) 80%-ot adott rá. De ettől függetlenül nem volt kérdés, hogy látni akarom a művet, hiszen Liam Neeson reneszánszának minden alkotásához érdeklődéssel szoktam viszonyulni. A nyugdíjas korára brutálisan megkeményedett pali nem nagyon szokott csalódást okozni. Most sem tette, a Sírok között egészen lenyűgöző filmélménnyel gazdagított, bár kétségtelen, hogy nem a manapság megszokott Neeson-művek többségéhez hasonul, hanem inkább emlegethető a Fehér pokollal egy lapon, hiszen a farkasokkal harcolós túlélősztorihoz hasonlóan Scott Frank rendezése is mélyebb annál a szintnél, mint amit az első ránézés alapján vélhetünk.

Elsősorban az késztetett elismerésre az alkotás nézése közben, hogy egy közönségbarát, ugyanakkor igencsak erőteljes romlott világ-képet láttam megelevenedni a mozivásznon. Nem beszélhetünk nagy fajsúlyról, ahogy a komoly filozofálás is elmarad, ugyanakkor viszont igencsak elgondolkodtató, és a széles nézői kör számára is befogadható gondolategyüttest kapunk korunk civilizált látszat mögött rejtőző, világméretű farkasverméről, ahol a gonoszság uralkodik, ahol az emberi bestialitásnak nincsen határa. És mindennek a közepében itt van a főhős. Egy férfi, akinek élete olyan szinten céltalan, és értelmetlen, hogy az már szinte könnyfakasztó. Matt egy alkoholtól kiázott, a látott, és elkövetett rémtettektől kiüresedett, lélektelen gép, aki már mindennemű lelkesedés nélkül, egy számára már abszolút lényegtelen élet iránti kötelességből rója az utcákat. Az a fajta brutalitás, amivel a forgatókönyv által taglalt nyomozás során találkozik, nem csinál mást, csupán fokozza a képet, ami Matt-ben él erről az elromlott világról. Korcsok, genetikai hibák, démoni gonoszok leselkedtek ránk minden sikátorból. Ám a múltidő nem véletlen. Ugyanis ez a világ akkor érett meg a pusztulásra, amikor ezek a szörnyetegek kimerészkedtek a fényre. És miután látták, hogy senki nem zavarja vissza őket a homályba, maradtak. Erről van szó tehát, de abszolút közönségbarát, a súlyos kisugárzást mértékkel adagoló tálalásmódban kerül átadásra ez az elkeserítő világfilozófia, amit azonban pozitív kicsengésű, nem mellesleg gyönyörűségesen szép zárójelenettel fejelnek meg a készítők, hiszen ezekben az utolsó képkockákban nyilvánvalóvá válik, hogy még ebben a gyalázatosan szürke, önmagát fokozatosan felemésztő, egy bestiális emberiség által lakott világban is létezik. Van remény. És a sok-sok vér, halál, és kilátástalanság után bizony, kifejezetten jól esik egy ilyen szép zárókép.

Scott Frank legutóbb a 2007-es, A kulcsfigura című filmet rendezte, amit nemrég ki is tárgyaltam itt. Ám a Sírok között-ben jóval erőteljesebb direktori munkát prezentál az úriember, mint korábbi művében. Vaskos, szomorú-szürke atmoszférába bugyolálja az elkárhozott világot szimbolizáló, torzszülött gyermekét, és ez az egészen átható légkör mélyen magába rántja a nézőt a játékidő szűk két órájára. Frank ritkán mászik színészei arcába, inkább kissé hátrébb húzódik, és nagyon gyakran oldalról, profilból filmezi szereplőit, miközben gondosan lefesti köréjük a részletgazdag, hangulattápláló környezetrajzot. Ez utóbbi eléggé változatos skálát jár be, hiszen néha csak egy agyongraffitizett falat látunk, máskor egy galambketrecet, de a legáltalánosabb kép a látóhatárig húzódó, az állandóan borús ég felé törő betondzsungel. Szóval ja, van atmoszféra rendesen. Főleg, hogy Carlos Rafael Rivera filmzenéje is egészen zseniálisra sikeredett.

Liam Neesont ezúttal sem kell félteni, hiszen a már 62(!) éves színész kiváló, igazán hiteles alakítást produkál, bár azért azt is meg kell említeni, hogy ezúttal közel sem kapott olyan nehéz feladatot, mint például a Fehér pokol esetében. A mellékalakok eltörpülnek a főszereplő mellett, de azért Boyd Holbrook-ot és David Harbour-t érdemes megemlíteni, mert mindketten igencsak hatásos játékot prezentálnak.

A Sírok között igazán jól sikerült alkotás. Magába szív, és kényszerít, hogy elgondolkodj a köztünk élő gonoszról, és a végső soron haszontalan védelmi mechanizmusokról. Az alkoholról, a drogról, az istenről, és a megnyugvást hozó tizenkét lépésről. És egy emberről, aki már egyikben sem képes hinni többé. Mert látta a gonosz igazi arcát. Önmagában és másokban. És vállalta, hogy szembeszáll vele. 8,5/10.