"Behold what was once a man."

Nic Pizzolatto óriási meglepetést okozott, amikor tavaly megmutatta, hogy a televíziós krimi műfajában bőven van még kiaknázandó lehetőség. A True Detective első évadja komplex, filozofikus mélységekbe nyúló történetet prezentált remekül megírt, sokoldalú karakterekkel és betonszürke atmoszférával. Már a legelején leszögezték a készítők, hogy antológiáról van szó, tehát minden évad teljesen önálló sztorit mesél el, miközben saját figurákat mozgat. Ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy szezon erejéig nagy hollywoodi neveket igazoljanak le a színészgárdába, így olyan mozisztárok szerződtek le az első felvonásra, mint Matthew McConaughey (aki valószínűleg élete alakítását tette le az asztalra Rust Chole-ként), Woody Harrelson és Michelle Monaghan. Ezúttal Colin Farrell Vince Vaughn párosa kerül sorra, akiket Rachel McAdams, Taylor Kitsch, és Kelly Reilly támogatnak.

És igazából most fog eldőlni a dolog, ez a második szezon fogja megmondani, hogy a True Detective egyszeri csoda, avagy az elkövetkező évek egyik legfontosabb szériája.

Mi a lószar az a Vinci? Egy város, állítólag legalábbis, egy olyan hely, ahol a korábban nagyvárosi zsaruként dolgozó Ray Velcoro (Colin Farrell) dolgozik nyomozóként. A züllött, alkoholista, agresszív rendőr új ügyet kap, miután az egyik városi tisztviselő felszívódik. Az incidens komoly fejtörést okoz Frank Semyon (Vince Vaughn) számára is, aki nagypályás vállalkozó, az a fajta, akinél azért használják a vállalkozó szót, hogy a gengszter kifejezést valahogyan megkerüljék. Velcoro és Semyon korábbról már ismerik egymást, a dolognak köze van ahhoz, hogy a zsaru fia kilenc hónappal azután született, hogy a feleségét megerőszakolták. Mindeközben a világgal haragban álló goromba rendőrnő, Ani Bezzerides (Rachel McAdams) egy korábban eltűnt nő ügyében kezd nyomozni, és szép lassan az események vonzáskörzetébe sodródik a felfüggesztett, lelki válságban szenvedő motorosjárőr, Paul Woodrugh (Taylor Kitsch) is.

Rendkívül jelentős pozitívum az, hogy a második évad a kezdetek alapján a legkisebb mértékben sem próbálja az előző felvonás sikeres elemeit újrahasznosítani, hanem bátran keres új kihívásokat. Ezek közül a legfontosabb az, hogy ezúttal két központi karakter helyett négy figura kap nagy reflektorfényt, és ezen bizony könnyen elbukhat a szezon, ám az első részt megnézvén ettől talán nem kell annyira tartanunk. Ray lesz valószínűleg a leglényegesebb szereplő, olyasmi státuszba látszik belehelyezkedni, amilyenben Rust volt az első évadban. A lecsúszott nyomozó alakjára árnyék vetül, múltját, jelenét, és jövőjét egyaránt sötétség lengi be, és a legijesztőbb benne az, hogy viselkedése olyan, mintha egyáltalán nem is küzdene a kárhozat ellen. Remélhetőleg egy színvonalas antihős van kibontakozóban! Semyon figurája egyelőre inkább csak egyfajta felvezetést kap, ám az mindenképpen jó pont, hogy személyében a másik főszereplő nem Ray rendőrtársa, hanem egy elegáns mocsok, aki szeret a pengeélen lavírozni. Karakterét belengi a vészjósló légkör, és én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok már, hogy ez az érdekes jellem milyen meglepetéseket tartogat a következő epizódokra. Ani erős női karakter, ez már egy epizód, sőt, a legelső jelenete alapján egyértelművé válik. Lelkében dúl a harag és a kiábrándultság. Szilárd, érzelmeit elfojtó személyiség, akinek eléggé időzített bomba kisugárzása van, és a kanóc előbb-utóbb nyilvánvalóan végig is fog égni. A négy főszereplő közül Paul az, akiről a nyitóepizódban még eléggé kevés információt tudunk meg. Az mindenesetre biztos, hogy egy sorsában és életcéljában bizonytalan, háborút viselt férfiról van szó, aki mintha még csak keresné a választ a kérdésre, ami úgy szól: A fény vagy a sötétség felé induljak?  

A karakterek tehát nagyon érdekesek, na de milyen a sztori? Pizzolatto már az első jelenetek során megnyugtat bennünket azáltal, hogy prezentálja, vannak még ötletei, nem csak egy évadra tárazott ihletből. Ez a cselekmény most más, és ez persze nagyon jó dolog, persze kérdés, hogy sikerül-e belőle annyit kihozni, mint a vérszomjas Carcosa alapvetéséből. Az író-kreátor szépen építi a krimiszálat, megágyaz a későbbi nyomozásnak, elveti a rejtély magvait, és gondos precizitással felhelyezi figuráit a sakktáblára. Mindeközben pedig, stílusához híven, nem rest gondolkodni, számot vetni a világ sötét oldalával. Az értelmetlenség létfilozófiája kerül elő, az ember eleve elrendelt, káoszra született sorsának talán még enyhén cinikusnak is nevezhető elemzése helyezkedik a középpontba. A düh, a harag, a fajunkból való kiábrándulás, és a létezésünk céljában való kétkedés ostorozza a néző lelkét, miközben az eszelős oldalát kivillantó Ray boxerrel veri péppé a fiát zaklató hülye gyerek faterját, ahogy tudatosul benne, hogy az ember már tizenkét évesen elkezd azzá az aljas mocsadékká válni, aki később a személyi igazolványáról mosolyog majd gusztustalan bájvigyorral. 

Cary Fukunaga maradandó stílusban rendezte meg az első évad nyolc epizódját. Enyhén szürreális atmoszférájával és szürke világfájdalmat sugalló narratívaápolásával nem hagyott kételyt tehetsége léte felől. Érthető azonban, hogy Pizzolatto új kollégát keresett a rendezői székbe, hiszen értelemszerűen elakarta kerülni az önismétlést. A lehetőséget a Halálos iramban-filmeken nevelkedett Justin Lin kapta meg, és ez még ijesztőbb információ volt, mint Vince Vaughn leigazolása az egyik főszerepre. Lin azonban jól teljesít az első rész direktoraként. Nem olyan atmoszférát teremt, mint Fukunaga, de igenis teremt atmoszférát, és érezhetően vannak élelmes elképzelései. Elődje erejéhez nem igazán érhet fel, de ez talán nem is volt elvárás. Az előző évad szürke, gondolkodó hangulatát éjsötét világ váltja fel. Úgy tűnik, a második felvonás kevésbé spirituális módon vesézi ki elkorcsosodott, rohadó, halálraítélt társadalmunk gyilkos kórságait. Lin nyers állatiasságában mutatja be a kegyetlenséget, miközben egészen erőteljes, feszült párbeszédes jeleneteket komponál. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy az IMDB szerint a harmadik epizódot már másvalaki rendezi, ám a későbbi részekről ilyen téren egyelőre nincs információ.)  

A történet fontos, az atmoszféra mindenkit érdekel, a karakterek rétegezése kíváncsiságot kelt. Ám a legjobban úgyis minden néző arra kíváncsi, hogy milyen a színészgárda. Nyomába érhet-e ez az új csapat McConaugheyéknak? Nos, konkrétan McConaughey nyomába természetesen senki sem érhet, de a többiek szintje abszolút megvan, és már az első óra alapján nyilvánvaló, hogy ezúttal is bitang erős teljesítményeknek lehetünk tanúi. Colin Farrell félelmetes a nehéz jellemű Ray bőrében, alakítása zsigerig hatolóan hiteles, a karakter világfájdalma minden percben, ijesztő mélységben sugárzik a színész produktumából. Vince Vaughn vígjátékszínész, és a komolyabb hangvételű szerepekkel tett néhány korábbi próbálkozása nem is sikerült túl jól, ám úgy néz ki, hogy Pizzolatto világa tényleg mindenkiből a legjobbat hozza ki, hiszen az aktornak nagyon jól áll a maffiózószerep, kíváncsian várom, mit tud kezdeni a későbbiekben karakterével, mert úgy tűnik, fogalma mindenképpen van a dologról. Rachel McAdams már jó ideje az egyik kedvenc színésznőm, így nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy leszerződött erre az évadra. És természetesen, ahogy az várható volt, alakítása fantasztikus. Egyelőre úgy tűnik, hogy egy lehelettel lemarad Farrell-től, de ezzel együtt elképesztően erőteljes, emlékezetes karakterábrázolással örvendeztet meg bennünket. Taylor Kitsch néz ki a leggyengébbnek a gárdából, ám erre talán lehetett is számítani (Vaughn-nal együtt is, igen.), ám ettől függetlenül a srác azért érzi a figurát, úgy vélem, komoly gondok vele sem lesznek.

Így rohad tehát tovább a világ Nic Pizzolatto olvasatában. Ezúttal egy másik történetben, más karakterek sorstragédiáin keresztül mesél erről a létezésre érdemtelen fajról, és erről a megjavíthatatlanul elrontott világról. De még mindig hitelesen. Jó lesz ez!