Vannak a filmvilágban olyan címek, karakterek, színészek, és egyebek, amiken és akiken generációk nőttek fel és nőnek fel jelenleg is. Halhatatlan, utánozhatatlan mesterművek és jelenségek, igazi legendák. Ennek a kategóriának az egyik legnagyobb képviselője Arnold Schwarzenegger pályafutásának egyik legkomolyabb sikerszerepe, a Terminátor. Az 1984-es első rész új színt hozott egyszerre két műfajba, a science fictionbe, és az akciófilmbe is, a majdnem tíz évvel később érkező folytatás, Az ítélet napja pedig nagy bravúrt produkálva túlszárnyalta elődjét, és elsősorban, de nem csak a CGI okán minden idők egyik legfontosabb klasszikusává vált. A harmadik körben még ott volt az Osztrák Tölgy, ám A gépek lázadása már nem mozgatta meg igazán a rajongókat, a gépháborúban játszódó Megváltás pedig szinte már antikedvenccé vált, pedig annyira azért nem volt rossz. És most megérkezett az újabb bőrlehúzás, mert a pénz nagyúr, és ez most talán garantált is, hiszen Schwarzenegger visszatér T-800-asként egy váratlanul kusza történettel bíró folytatásban. Az év egyik legrosszabb filmjére számítottam, kizártnak tartottam, hogy jó lesz.
A Skynet öntudatra ébredt és hárommilliárd emberi életet törölt el a Föld színéről. A túlélők kétségbeesett harcot folytattak a gépek serege ellen, élen az ellenfelet meglepően jól ismerő John Connorral (Jason Clarke). Az emberiség győzelmet arat, a Skynet irányítóközpontja elpusztul, ám még időben sikerül visszaküldeni egy beszivárgó terminátort 1984-be. Feladata az, hogy végezzen a vezér anyjával, Sarah Connorral (Emilia Clarke). John jobbkeze, Kyle Reese (Jai Courtney) önként jelentkezik, hogy ő is visszautazzon, és szembeszálljon a géppel. Ám '84-be megérkezvén nem azt a védtelen, semmiről sem tudó nőt találja, akire számított. A múlt megváltozott, Sarah Connor harca pedig már gyerekkorában elkezdődött. Kilenc éves kora óta, oldalán a rejtélyes eredetű, megöregedett emberi szövetet magán viselő T-800-as terminátorral (Arnold Schwarzenegger) igyekszik megakadályozni Az ítélet napját. Ám nem csak a múlt, a jövő is más, így most nem a Skynet a közvetlen célpont, hanem annak elődje, a digitális technológia legújabb csúcsfejlesztése, a Genisys rendszer.
Sokan lesznek, akik szeretni fogják ezt a filmet, de valószínűleg még többen azok, akik rühellik majd. Utóbbi kategória képviselőinek egyszerűen csak nem fognak feküdni azok a valóban eléggé meglepő újítások, amiket Alan Taylorék eszközöltek a franchise-on. Engem személy szerint eléggé megfogott, hogy a készítők úgy kerülték el az önismétlés veszélyét, hogy gyakorlatilag teljesen a feje tetejére állítottak mindent, amit eddig a Terminátor világáról tudtunk. A kőkemény, nyomasztó, apokaliptikus sci-fiből akcióvígjátékot csináltak. Ez sokaknál ki fogja verni a biztosítékot, ehhez kétség sem férhet, viszont az az igazság, hogy ez az akcióvígjáték működik. Olykor szinte már parodisztikus, máskor kreatívan humorizál, de mindvégig tiszteletben tartja az eredeti alapanyag lényegét, és meggyalázásról meg egyéb hülyeségekről tényleg, a legkisebb mértékben sem beszélhetünk. A főkonfliktus alapja aktualizált körítésben tárul elénk, a pörgős cselekményvezetés pedig egészen meghökkentő fordulatokkal sokkol, és mindeközben még a karakterekkel, illetőleg a köztük alakuló kapcsolatokkal is sikerül korrekt módon foglalkozni. Persze, a forgatókönyv messze nem tökéletes, hiszen akadnak fájóan sületlen párbeszédek, a felmerülő logikai bakik miatti felelősségre vonás alól pedig egészen pofátlan módon bújnak ki az alkotók a játékidő végén. Tényleg, van bőr a képükön.
Alan Taylor rendező azért nem okoz csalódást, mert már az első jelenetekben tisztázza, hogy esze ágában sincs versengeni James Cameron óriás klasszikusaival, ő csak egy egyszerű, szórakoztató, pörgős akciófilmet akar csinálni. És mivel a jelenetek mögül végig ez a lazaság érződik (részben ugye a meglepő és jól használt humorvilág miatt), nem is hiányolunk olyan epikus küzdelmeket, mint amilyeneket láthattunk például Az ítélet napjában. Nem, hangulatban tényleg messze elmarad a Genisys, de akciójelenetei dinamikusak, változatosak, zúzósak, és nem ritkán nagyszabású látványorgiát is szolgáltatnak. A CGI, ahogy az várható volt, egészen kimagasló módon kiváló, még a legapróbb részletek is tökéletes kidolgozottságot tudhatnak magukénak. Aláfestésként Brad Fiedel klasszikus durvulása szól, megtámogatva némi újszerű hangszereléssel, a lehető legjobban kihasználva.
Az előzetes óta szerencsére szinkronhangot cseréltek Emilia Clarke-nál, akinek eléggé furán áll a kezében a shotgun (érted, a puska csöve gyakorlatilag nagyobb, mint az egész nő tokkal-vonóval), de azért szépen helytáll Sarah Connorként, ráadásul egy meglehetősen újraértelmezett karakterábrázolást láthatunk tőle. Jai Courtney-ről tudvalevő, hogy nem valami tehetséges színész, ám most önmagához képes egészen jól alakít. Jason Clarke is korrekt teljesítményt produkál, és természetesen Schwarzenegger is lenyomja a jutalomkört, ami még mindig az az eleme a filmnek, amiért a legtöbb mozijegyet elfogják adni.
A Terminátor: Genisys minden bizonnyal beáll majd a Prometheus és Az acélember sorába, mert megosztó film lesz. Sokan utálni fogják, de nekem személy szerint igencsak bejött. Pedig az év egyik legrosszabb filmjére számítottam. 8/10.
