Hiába régebbi képregénykiadó a DC Comics, a filmvászon tekintetében eddig mégis egyértelműen a Marvel áll a győztes oldalon, mennyiség tekintetében mindenképpen. Ez évekkel ezelőtt is így volt, úgyhogy a helyzeten változtatni kellett, ekkor pedig egy csapásra berobbant a köztudatba Christopher Nolan, aki lélegzetelállítóan fantasztikus módon gondolta újra Batmant, és az elkövetkező években egy egész trilógiát is felépített a Denevérember karaktere köré. Mindhárom film fantasztikus, de ezt még senki nem láthatta előre a 2005-ös Batman: Kezdődik bemutatásakor. A zsákbamacskából végül az addigi egyik, ha nem a legjobb képregényfilm lett, és később is csak a trilógia záródarabja tudta überelni ( Természetesen A sötét lovag is fantasztikus, de ha dönteni kell, akkor számomra az a harmadik a sorban ). Mivel már régóta tervezik Az Igazság Ligája nagy vásznas bemutatkozását is, épp ideje volt még egy figurát újragondolni. A választás természetesen az első igazán nagy szuperhősre esett. Superman mozis pályafutása igencsak érdekes, hiszen a legutóbbi Singer-produkció eléggé gáz lett, a régebbi Reeve-filmek fölött pedig - ha tetszik, ha nem - eljárt az idő. Az acélembert Nolan vette szárnyai alá, aminek mindenki örült, és a kezdeti bizonytalanság után végül Zack Snyder ülhetett bele a rendezői székbe, aki az utóbbi évek legjobb filmjei közül nem is egyet készített ( 300, Watchmen ). A forgatókönyvet pedig az a David S. Goyer írta, aki annak idején Nolannel vállvetve készítette el a Batman: Kezdődik szkriptjét. Megalapozott volt a várakozás, na de lássuk az eredményt!

Egy újragondolásról van szó, avagy rebootról, ha nagyon flancosak akarunk lenni, tehát az első résznek ki kell térnie a főhős eredetére, ahogy azt Batmannél is láthattuk. Kal-El ( Henry Cavill ) a Krypton bolygó gyermekeként lát napvilágot. A predesztinált társadalomban hosszú évszázadok óta először születik élő-lélegző anyától gyermek, így a pusztuló bolygó egyik nagyérdemű tagja, Kal apja, Jor-El ( Russel Crowe ) fiában látja a nép kultúrájának továbbélését. Eközben Zod tábornok ( Michael Shannon ) puccsot kísérel meg, de Jor-Elnek még időben sikerül űrhajóba fektetnie fiát, és kilőnie őt a legalkalmasabbnak tűnő bolygó, a Föld felé. Csakhogy a kryptoni vezetők ellen támadó Zod nem pusztul el a bolygóval, hiszen embereivel együtt a Fantom-zónában tölti büntetését, szabadulása után pedig Kal-El után ered, és új Kryptonnak természetesen a mi hazánkat képzeli el.

Akár az idei év Prometheusának is nevezhetnénk Az acélembert, ugyanis ez a film még a tavalyi Scott-produkciónál is jobban megosztotta az embereket. Ezúttal annyi a különbség, hogy a kritikusi, illetve a nézői tábor határozottan két csoportra oszlott. A tollforgató betyárok természetesen a májbetegsárgaföldig lehúzták a filmet, ám a közönség az egekig magasztalja, erre a legjobb példa az IMDB, ahol Az acélember jelen sorok születésekor több, mint 94 000 szavazat alapján még mindig a 8 pontos átlag fölött tollászkodik. Hiába írogatom ezt a blogot már lassan három éve, még mindig inkább lelkes nézőként tekintek magamra, nem hobbikritikusként. Egy néző vagyok, aki szereti írásban kivesézni a különböző mozgóképeket. Így még a tendenciát sem borítom fel, ugyanis, bocsi a szóhasználatért, de kibaszottul tetszett Az acélember.

Goyer forgatókönyvét sokan szidják, de én ezeket a véleményeket nem tudom hova tenni. Szerintem nagyon ügyesen oldotta meg az író az eredettörténet tárgyalását, ugyanis tisztában volt vele, hogy még a képregényektől szigorúan idegenkedő, sznob magyarok is nagyjából tisztában vannak Superman eredetével. Így nem egyszólamú történetet alkotott, hanem a főcselekmény futásával párhuzamosan, visszatekintések keretein elül láthatjuk a gyerek, majd a fiatal Kal, földi nevén Clark Kent, életének fontosabb fordulópontjait. Remekül sikerült a karakterábrázolás is, az apafigurák egymás mellé állítása elsőosztályú a filmben. A Smallvilleből megismert tendencia ellentettjét láthatjuk megvalósulni, ugyanis Jor-El ( tudata ) és Jonathan Kent ( Kevin Costner ) tulajdonképpen egyazon cél érdekében adnak instrukciókat a főhősnek. Viszont a mérleg túlzottan elbillen a biológiai fater irányába, Jonathan kevés teret kap. Clark és Lois Lane ( Amy Adams ) kapcsolatát a várthoz képest kissé másképp alakítja Goyer, ez meglepő pozitívumként szolgált számomra, ahogy az is, hogy Ms. Lane szerves részét képezi a cselekménynek, nem csupán a megmentésre váró, sírós liba. Még Perry White ( Laurence Fishburne ) figuráját is igyekszik minél jobban megismertetni velünk a szkript, és Martha Kent személye is hibátlanul el lett találva.

Snyder pedig... hát, mint mondjak? Ő még mindig Snyder! Az igényes látványorgia megállíthatatlan fenegyereke. Nemcsak az akciójelenetekben parádézik a rendező, hanem tető alá hoz néhány képregényfilm-történelmileg is maradandó képsort. A három legjobbat emelném ki. Az egyik a visszatekintés Jonathan Kent halálára ( akinek ez spoiler, az szégyellje magát ). Nemcsak látványilag, de emocionálisan is lehengerlő jelenet ez, bevallom, könnyek szöktek a szemembe. A másik pedig, ami nem mellesleg az egész produkció legjobb jelenete, a látomás, amit Zod bocsájt Supermanre. Dióhéjban, kissé szimbolikusan megmutatja a főhősnek, hogy mi vár az emberiségre, ha terve sikerrel jár. Amikor Superman elsüllyed a koponyák tengerében, na az az egyik leghatásosabb kép, amit valaha szuperhősfilmben láttam. A harmadik pedig az a mozzanat, ahogy a főhős végleg legyőzi Zodot. Ezt nem árulom el, de a jelenet annyira anti-Supermanes, hogy ennél zseniálisabbat már nem is húzhattak volna az alkotók.

Látvány? Aha... Gyerekek, ilyet még nem láttatok! Szenzációs a vizuális megvalósítás, a játékidő második felében, amikor nagyban rákapcsol a show, olyan brutálisan jól megvalósított akciójeleneteknek örvendhetünk, amelyek minőségére én még nem nagyon láttam példát. Néha kicsit művi a dolog, de összességében áll-leszakajtó zúzdát csodálhatunk. Metropolis leamortizálását pedig a legbrutálisabb óriásszörnyek is megirigyelhetnék.

Henry Cavill esetében érdekes állásponton vagyok. Nem tartom színészalkatnak, annyira átlagos feje van, és ez akármennyire csúnyán is hangzik, így van, és kész. Viszont Supermannek, és ezzel együtt Clark Kentnek pont ezért kiváló. Hülyén venné ki magát, ha Tom Welling utódjának nevezném, de néha tényleg megtévesztő a hasonlóság. Amy Adams már a Fighterben felhívta magára a figyelmemet, és ezúttal is kitesz magáért. Crowe és Costner ügyesen adják át az adott apai érzelmeket, de utóbbinak nagyon kevés szerep jut, így természetesen előbbi viszi a prímet. Fishburne az Fishburne, aki viszont nem tetszett, az Michael Shannon. Hú, de irdatlan pocsékul játssza ez a csávó Zod tábornokot! Egy ügyesen elkészített rajzfilmfigura is hatásosabb alakítást produkál, mint a fő gonoszt életre keltő színész. Attól az erőltetetten kidülledő szempártól már a hidegrázás kerülgetett, természetesen negatív értelemben.

Superman háttértörténete és állandó hangulata nagyban különbözik Batman világától, Kal-El egyértelműen "világosabb" figura. Ennek ellenére sikerül Snydernek és a srácoknak árnyalniuk a képet úgy, ahogy azt eddig még senki nem is próbálta, és ezzel a módszerrel az eddigi legjobb Supi-produkciót hozták tető alá. Ha a Batman-tendenciát követik az alkotók, akkor a második felvonásban már Lex Luthorral is találkozhatunk ( csak könyörgök, ne Vin Diesel játssza! ). Az acélember 9/10.