"In Londontown, We all fell down."

Ahogy azt a blogot rendszeresen olvasók jól tudják, nemrégiben mintegy megérzésszerűen vágtam bele a BBC America inkább külföldön ismert és népszerű sci-fi thriller sorozatába. Az Orphan Black idegen volt számomra, még a klónozásra fókuszáló alapötlettel sem voltam tisztában, ám a széria néhány epizód alatt teljesen magával ragadott, így hamar ledaráltam az első két szezont. Mindkettő zseniális (kritika itt és itt), ám a harmadik szezonra már beértem a premiert, így kénytelen voltam hétről hétre várni az újabb részt. És most hétvégén befejeződött ez a felvonás is, még tíz rész lett a popkultúra történelmének része. És erre a tíz részre is ugyanolyan jó szívvel fogok emlékezni, mint a korábbiakra.

Az előző évad nem semmi cliffhangerrel ért véget, hiszen kiderült, hogy Ledának van egy fiútestvére. A Castor-projekt keretein belül férfiklónokat gyártottak, és azáltal, hogy erre fény derül, a történet science fiction alapja még komplexebbé, a korábbiaknál is rejtélyesebbé válik. A tudomány veszélyes, ha rossz kezekbe kerül, végzetes következményei lehetnek annak, ha az ember istent játszik. Az összkép azért válik igazán izgalmassá és érdekfeszítővé, mert habár a lényeget megértjük, tudjuk, hogy a világ veszélyben van, azt viszont nem vagyunk képesek meghatározni, hogy mekkora a baj. A készítők remek érzékkel fedik homályba azokat a létfontosságú részleteket, amelyek megismerésével kialakulna a teljes kép. Nem tudjuk, hogy milyen magasra nyúlnak a szálak, és abban sem lehetünk biztosak, hogy mennyire nagyszabású a Leda-Castor terv. Minden attól függ, hogy kik állnak a háttérben, ám a bonyolult rendszerben fordulatok során át kerül a szerva egyik oldalról a másikra, és onnan a harmadikra. Végül sokoldalú, többszereplős játszma bontakozik ki, és az évad végére már senki sincs biztonságban.

Nagy pozitívum, hogy a készítők nem akarják túlságosan összekutyulni a cselekményt. Érzik már, hogy az első két évadban elegendő kérdést vetettek fel ahhoz, hogy most ezek közül néhányat megválaszoljanak. Ennek köszönhetően az Oprhan Black nem tokosodik be egy bizonyos szinten, nem válik önismétlővé, sem pedig időhúzóvá. A sztori képes építkezni azáltal, hogy bizonyos, égető kérdésekre egyértelmű választ kapunk (rendszerint eléggé sokkoló momentumokat, ezeknek természetesen nagyon örülünk), különböző konfliktushelyzetek kicsúcsosodnak, hogy aztán puskaporos, adrenalindús körítésben megoldódjanak. Az évad vége felé a korábbi bonyodalmak helyét új elemek veszik át, és ezáltal egy másik szintre emelkedik a játszma, az évadzáró megnézése után konstatálhatjuk, hogy a negyedik szezonnak lesz miből építkeznie.

A történet mellett természetesen a karakterek is fontos szempontot képeznek a minőség tekintetében, de szerencsére ezen a téren sem lehet okunk a panaszkodásra. Helena karakterfejlődése egyenesen lenyűgöző. Az első két évad nehéz sorsú, pszichopata mestergyilkosa még mindig életveszélyes, ám most lassacskán megérti, hogy hol is a helye, hogy kik is azok, akik mellette állnak. Elkezd szocializálódni, emberibben viselkedni, és mi örülhetünk, hogy az alapvetően szimpatikus figurára most már nem időzített bombaként kell tekinteni (persze a folytatásban még bármi megtörténhet). Sarah továbbra is remek főhős, bár karakterének kissé csorbítják az élét, azáltal, hogy az évad második felében a veszélyzónán kívülre helyezik a lányát, de annyi baj legyen, cserébe megkapjuk Delphine elképesztő jellemmetamorfózisát, amely során, mintha egy teljesen új szereplő lépne a korábbi visszafogott, barátságos leszbi helyébe.

Az Orphan Black ebben az évadban is hozza azt az egyedi, kissé Breaking Bad-utánérzésű, cinikus hangvételű, enyhén morbid humorvonulatot, amit már a korábbiakban is volt alkalmunk megszeretni. Ezt a szálat továbbra is leginkább Alison és Donnie párosa képviseli, akik egy, a főtörténettől jóformán teljesen különálló, gyakorlatilag vígjátéknak nevezhető cselekményszálat kapnak, ami az általános iskolai felelős választási kampánya köré szerveződik (azért egy ilyen hülyeség kiötléséhez is kell kreativitás).

Az már rég nem titok, hogy Tatiana Maslany az egyik legtehetségesebb fiatal színésznő a radaron, ehhez nem is kell mást megnézni, mint ezt a sorozatot, hiszen a hölgy vagy nyolc teljesen különböző karaktert kelt életre, és azontúl, hogy mindannyiukat elképesztő hitelességgel hozza, még elszeparálni is képes őket egymástól, így hiába ő alakít mindenkit, hogyha belefeledkezünk a történetbe, az agyunk simán elhiszi, hogy több színésznőt látunk. Most Maslany kapott egy vetélytársat Ari Millen személyében. Ő alakítja a Castor-klónokat, és produktuma meglehetősen minőségi, neki is ügyesen sikerül belehelyezkednie a különböző figurák bőrébe (bár neki közel sem kell annyi karakterrel foglalkoznia, mint a főszereplőnőnek), ám Maslany teljesítményétől azért alaposan elmarad.

Az évad megkoronázásaként ismét kapunk egy bravúrosan megrendezett klónösszejövetelt. A második évados táncolást most egy közös vacsora idézi meg, amelyen Tatiana Maslany négyszeresen vesz részt. Ezt követően pedig próbálhatjuk tagadni, ám lassacskán tudomásul kell vennünk, hogy a negyedik évadnyitóig még szűk egy év hátravan. Valahogy kibírjuk, mondjuk az eddigiek újrázásával, hiszen a harmadik szezon is megvan 9,5/10.