"-What if someone sees us?

 -We'll just tell them we're cops."

Gyermekként szemlélve a világ izgalmak és lehetőségek tárházának teszik. Térnek a kísérletezgetésre, a szabályok tesztelésére, a határok feszegetésére. Minden nap újabb érdekességeket rejt, az ismeretlen kínál nagyszerű kalandokat. De mi van akkor, ha az egyik ilyen kaland végzetesnek bizonyul, a gyerekcsíny csapásáról a bűn útjára kanyarodik. És a gyerekek hirtelen, és túl korán kénytelenek megtekinteni a való világot, megkóstolni azt, amit saját fajuk kifőzött. Az ő számukra is.

"Az egészben a legszebb... Hogy egy marék mogyoróért dolgoznak."

Manapság már minden második filmben feltűnnek CGI segítségével elővarázsolt karakterek, és mi ezt a legnagyobb természetességgel fogadjuk, ám igencsak kevés olyan alkotás látott napvilágot az évtizedek folyamán, amely komoly dramaturgiai funkciót tulajdonított annak, hogy a szereplők fele animált figura. Pedig sok lehetőséget nyújtana, vagy nyújtott volna ez a ma már nyugodtan halottnak nyilvánítható zsáner, és ezt Robert Zemeckis a kevesek egyikeként tökéletesen észre is vette.

Vannak esetek, amikor nem tudom rávenni magamat arra, hogy az adott film magyar keresztségben megfogant címét írjam ki a bejegyzés legelejére. Amerikai Ultra helyett a BeSZERvezve jelszóval ülhettek be Nima Nourizadeh új akcióvígjátékára, és ez eléggé elkeserítő fejlemény. Na mindegy, ez nem tartozik hozzá a produkció érdemi részéhez. Főleg, hogy ezen az apróságon kívül jóformán semmi sincsen, ami fejcsóválásra késztetne bennünket a moziban ülve, hiszen ez az elborult, füves futam remekül sikerült!

Ősszel érkezik a mozikba a Rocky széria spin off-ja, a Creed, melynek rendezője Ryan Coogler, főszereplője pedig Michael B. Jordan. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy pótoltam a két úriember korábbi közös munkáját, ami alapján esetleg következtetéseket lehet levonni a közelgő sportdráma milyenségét illetően. És habár a Fruitvale Station nem kirobbanó anyag, a rendező és a főszereplő is remekül helytállnak, úgyhogy én most boldog vagyok.

Egyik kedvenc filmrendezőm, Martin Scorsese, már hetven fölött jár, ám leélt évtizedei nem voltak hiábavalók. Az elmúlt negyven esztendő során Scorsese ontotta magából a nagy hatású mesterműveket, és műfajok egész skáláját végigzongorázva ragadta magával a nagyérdeműt újra és újra. Már jó ideje tervezek toplistát írni a Mester életműve alapján, és habár a nagy karrier még közel sem tekinthető befejezettnek, úgy határoztam, hogy nem is várom meg a végét, legfeljebb majd később frissítem a rangsort az esetleges új címekkel.

Az Amerikai Egyesült Államok, a szabadok és a bátrak hazája, a népek olvasztótégelye. Az egyik legfiatalabb ország, ám mégis befolyást gyakorol az egész világra. Nem olyan rég volt az az időszak, amikor szétszabdalt, tömény erőszaktól sújtott hely volt ez a föld. Amikor New York toronyházai és sugárútjai helyén még poros kocsmák magasodtak, amik között nem egyszer csordogált vérpatak, miközben a friss bevándorlókat folyamatosan sorozták a polgárháborúba. Erről a korszakról mesélt az évezred elején Martin Scorsese, csak kár, hogy munkájához nem kapott épkézláb forgatókönyvet.

Az utóbbi húsz évben olyannyira felgyorsult a technológiai fejlődés, hogy valószínűleg csak nagyjából, vagy még nagyjából se tudjuk megjósolni, hogy milyen digitális szolgáltatásokat fogunk élvezni nem sok, mondjuk például öt év múlva. A futurisztikus science fiction mindenesetre már eme állapotok előtt is azt tűzte ki céljául, hogy minél hitelesebb, vagy legalábbis minél hitelesebbnek ható előrejelzéseket tegyen az eljövendő évtizedekre vonatkozóan, és felhívja a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyeknek még csak csíráik ütötték fel a fejüket, ám ezek a kezdemények folyamatosan növekednek, és egyre nagyobb teret hódítanak. Mint például a robotika.

Eddigi blogolós éveim alatt rengeteget bővültek filmes ismereteim, ahogy mozgóképes ízlésem is formálódott, műveltségem pedig gyarapodott. A Movie Tank egyszemélyes szerkesztőjeként munkálkodva vált például egyik kedvenc rendezőmmé Martin Scorsese, aki véleményem szerint a most még nem túl hosszú filmtörténelem egyik legnagyobb, és legfontosabb alakja. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ugyanezt elfogjuk tudni mondani, illetve nem mi, hanem utódaink, évszázadok múltán is. És ha nem is legfőbb, de egyik fontos érvük mindenképpen a Lidérces órák lesz 1985-ből.

Sok mindent lehet rám mondani, de azt semmiképpen, hogy Guy Ritchie rajongója lennék. Ezt mi sem példázza jobban, mint az, hogy halálra untam magam a Blöffön, viszont nagyon szerettem a Revolvert és a Spílert is. Ez a bizonyíték arra, hogy a legtöbbektől eltérő módon viszonyulok a rendező munkásságához. Legújabb művét, Az U.N.C.L.E. emberét is csupán mérsékelt izgatottsággal vártam. Kíváncsian, ám nem epekedve. Lehetséges, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a kész film lenyűgözött.

Szeretem a képregényeket, a mozgóképeket pedig még annál is jobban, így értelemszerűen mindig érdeklődő vagyok az aktuális filmadaptációkat illetően. Nem tagadom, egy jól összerakott szuperhős produkcióval gond nélkül le lehet venni a lábamról, nem szokásom ellenkezni. A tíz évvel ezelőtti Fantasztikus négyes film viszont nem igazán tud megmozgatni, ahogy az Ezüst Utazó vendégszereplésével készült folytatás sem nagy durranásként él az emlékezetemben. Az igazság az, hogy akármennyire bírom a jelmezes igazságosztókat, ez a csapat sosem tűnt igazán nagy vászonra valónak a szememben. Személyes sértésnek veszem, amikor valaki azt mondja, hogy a képregényolvasás éretlen szórakozás (Sandman, Watchmen, Arkham Elmegyógyintézet, szóval hagyjuk már!), ám a Fantasztikus Négyes kisugárzását mégis eléggé gyerekesnek tartom, és kissé fölöslegesnek érzem a sok erőlködést, amit a moziba tuszkolásuk körül csapnak.

Ezután remélhetőleg már nálam befolyásosabb emberek is így fogják gondolni...